Add kezed, induljunk a végtelenbe.
Utunk csodákon át vezet az ismeretlenbe,
Égig érő fák között jár ösvényünk,
csillagok követik léptünk, s ha megpihenünk
nyíló virágok fonnak ágyat körénk,
fák susogása, madárdal a zenénk,
takarónk a simogató, aranyló napsugár,
mely meztelen testeden huncut táncot jár.
Sokáig nem foglak látni Kedvesem és ennek a versnek a sorai zsongnak bennem, hiszen Veled szeretnék lenni, melletted.
Tudom ez lehetetlen… és mégis lehetséges… ha másképp nem, hát gondolatban.
Gyere, add kezed és induljunk, járjuk be a világot. Lássuk minden csodáját… és csodáljon minket is a világ… elnéző mosollyal ha csókunkat látja, s hunyja be szemét ha éjszaka testünk összefonódik.
Gyere, indulunk!
Kora reggel van, amikor belépünk a csúnya gyárakat követő szürke épületek közé, melyek körülfonják a várost. S ahogy átérünk a lakóházak tömbjei között… látod… kétszáz évet léptünk vissza a múltba.
Megérkeztünk Karlsbadba.
Mintha még mindig IV. Károly sétálna a Promenádon, olyan réginek hat itt minden. Fürdők sora egymás mellett, ivócsarnokokkal szegélyezve. Aranyozott szobrok csillognak a júliusi napfényben és mindenütt tisztaság. Mosolygós arcok, bár sok itt a beteg, akik gyógyulni jöttek ide, de mindenkit elvarázsol ez a város.
Negyvennégy szállodából választhatunk majd este, de én kérlek, hogy ott fenn, a vár melletti kicsi panzióban várjuk majd a hajnalt, onnan a legszebb a város reggel.
Érzed a régi idők hangulatát?
Én igen.
Talán meg sem lepődnék, ha most szembe jönne velem Arany János, Schiller, Tolsztoj vagy Beethoven, Mind imádtak a várost.
Gyere… a várban fenn, van egy szép étterem.
Megebédelünk.
De véletlenül sem knédlit, mert ugyan nagyon büszkék rá a Csehek, de hát nem magyar gyomornak való az.
Előtte egy kis pohárka Becherovka?… Ugye finom.
Üldögéljünk kicsit.
Szép innen a város.
Nyugalmas, békés… nem olyan, mint a világ.
Szép a naplemente is.
A várost erdős hegyek veszik körül és elnyelik a nap utolsó sugarait.
Ez a kicsi panzió.
Látod milyen hangulatos?
Apró szobák, kényelmesek, még TV is van persze, de most ne kapcsoljuk be.
Sok mindenről kell beszélgetnünk… sok mindent akarok elmondani neked.
Lezuhanyoztál?
Drágám, nagyon szép vagy így ebben a vékony pólóban, de hát ezzel ugye nem mondok újat?..
Ledőlsz?
Rendben. Én még töltök egy kis kávét és… hát hol is kezdjem?
Talán a végén:
– tudod, hogy már negyvennégy éve házas vagyok. Fiatalon, tizenkilenc éves korom előtt nősültem. Szerelemből, legalábbis annak hittem, pedig lehet, hogy csak a biológia követelődzése volt az egész és nem más. Ez is, az is valószínűleg.
Aztán az élet nem engedte, hogy változás jöjjön. Tudom, sokan elítélhetnek engem, mert valóban nem voltam a hűség példaképe.
Szerettem lángolni, szerettem szeretni és szerettem, ha szeretnek.
Ja, igen, túlságosan szeretem a „szeretlek” szót. De, talán már tudod mellettem, hogy nálam ez a szó jelent minden jót és szépet.
Szóval, az élet szinte elrohant mellettem.
Vonjak mérleget mi volt a jó és a rossz? Minek? Változtatni már nem lehet semmin sem. Talán pár évtizede még igen.
Az áradó folyó, ha kell, erővel is keres új helyet, de az apadó víz már meghúzódik az iszapos mederben és békésen csordogál.
Az élet elszállt felettem is. Ismerem magam és talán már TE is, az utolsó pillanatomig szerelmet akarok. Lehet, ez tart életben.
Késő van.
Lassan hajnalodik.
Aludjunk pár órát!
Gyere, bújj hozzám.
Ölelj magadhoz és szuszogj a fülembe.
Ígérem, nem fogok horkolni.
Belül aludjak?
Na jó, legyen, ahogy akarod.
Tudom, ezen nem vagy hajlandó változtatni… megyek a fal mellé.
Aludj Kicsim.
Vigyázok az álmodra.
Szeretlek.
Add mosolyod,
hogy rád nevessek,
nevess,
hogy öleljelek,
ölelj, hogy az éjt szeressem,
szeress, hogy veled létezzem!
