A család azt gondolta, hogy ezután az „atrocitás” meghurcolás után, nyugalmuk lesz. De nem ez történt. Igaz most már nem kellett feljelentő vagy bejelentő. Egyrészről már vezettek mindenről aktát, legyen az átlag polgár, vagy különleges megfigyelés alá helyezett polgár.
Vencelről tudta fél Budapest, hogy az egyik legjobban menő fodrászüzlet az övé, tíz alkalmazottnak van megélhetése belőle. Senki sem nézte viszont azt, hogy mennyi energiája és pénze fekszik benne, és azt a tíz alkalmazottat meg is fizeti. De másrészről azokban az időkben ez nem is számított, mivel ezekben az években kezdték átírni a demokráciát, egyéni „népi demokráciára”. Megkezdődött az államosítás.
Először a Zsiros hegyi menedékházat vették el a családtól, sajátította ki az állam magának. A család egy árva fillért nem kapott érte. József mintha megérzett volna valamit, mert a szállítási vállalatot, amit még a háború előtt alapított, megszüntette. Ami földje meg volt, azt eladta, elcserélte a környékbeli gazdáknál. Egy egyéni gazdálkodó sem gondolta, hogy földönfutóvá teszik őket, hogy jönnek majd emberek és egyszerűen az apáról fiúra szálló gazdaságot elveszik, a jogos tulajdonosokat, mint „kulákokat” kitelepítik, kényszermunkára fogják.
Vencel nem volt képes felfogni, hogy mi is történik. Bízott abban, hogy van még annyi tekintélye és neve, hogy az egészet törvénytelennek minősítessék. De hol volt akkor már a törvény. Volt ugyan, de azt úgy írták meg, hogy csak egy bizonyos csoport élvezhette és használhatta ki.
Az állam még meg sem elégedett persze ennyivel. Jött az üzlet és utána a ház államosítása is. Hetekig kellett talpalniuk ide–oda, míg sikerült megúszni a kitelepítést. De nem nyughattak, mert a házat kisajátították és csupán egy szintet hagytak meg a családnak. Egy háromszobás és egy egyszobás lakást. Persze kénytelenek voltak összehúzódni. A gyerekek egy szobába, az öregek egy másikba és Vilmos meg József a feleségeikkel az egyszobáson „osztozkodtak”. Akik a legalsó szinten laktak, a festők ki lettek telepítve. Hiába mondták, hogy nincs hova menniük, ők nincstelenek. Mehettek, amerre láttak. És ez még a jobbik eset volt, mert másoknál legtöbbször még azt is megszabták, hogy hova mehetnek.
Vencelnek ez már nagyon sok volt. Egyik napról a másikra teljesen legyengült és mikor az üzletet is elvették, rá egy hétre meg is halt. Ott volt a két házaspár négy gyerekkel és Júliával anélkül, hogy tudták volna mi lesz holnap. Egyik este Vilmos aztán összehívta a családi „kupaktanácsot”.
– Két választásunk van. Vagy elmegyünk az elvtársaknak dolgozni, vagy összeszedjük, amink van és elmegyünk innen.
– Hova akarsz menni? Négy gyerekkel és anyánkkal, aki már kezd szenilis is lenni? – faggatta Ludmilla. – Most már nem mehetsz át csak úgy Ausztriába, ahogy régen, vagy ha mégis, mindent elvesznek tőlünk és mehetünk azzal, ami rajtunk van.
– És nem lenne jobb? Mi vár itt ránk? Ott talán mégis csak könnyebb. A mama tudná igazolni, hogy valamikor osztrák volt ő és a nagyapa is, és utánuk mi is kaphatnánk visszahonosítást. Van is kint még valami rokonság, akik a kezdetben segítenének is talán.
– Vilmos ennyi emberrel csak úgy odaállítani? Gondolkozzál! Duci és Muki lassan a továbbtanulásra kell, hogy gondoljanak. És utána meg a megélhetésükre. A nyelv szerencsére nem gond, de mégsem vághatunk így neki.
– Akkor csak egy marad: Elmegyünk robotolni. Egy volt alkalmazottunk van, aki talán el tudja intézni, hogy visszavegyenek minket az üzletbe, mint állami alkalmazottakat.
– Te meg vagy őrülve? A valamikori családi üzletbe akarsz dolgozni, mint alkalmazott?
– Miért, tudtok jobbat? Mihez kezdjek? Én igazán semmi máshoz nem értek csak a fodrászathoz. Az, hogy nyelveket is beszélek, az senkit sem fog érdekelni. Értsétek meg, bármennyire nem akarjuk, csak ez az út járható. Nincs már szinte semmink sem, mindent elvettek, amit pénzzé tudnánk tenni, amiből futná hosszabb idő átvészelésére.
– Tudod mit Vilmos? Menj és intézd el. Én biztosan nem megyek oda. Különbben sem értek annyira a fodrászathoz, hiszen a menedékházban dolgoztam Jóskával. Vele például mit akarsz csinálni? Hol ért ő a fodrászathoz? Állatokat nevelt, földet művelt, kereskedett, szállítási céget csinált saját erejéből. Őt mire fogják felvenni? Talán takarítani.
– Tudom, hogy siralmas a helyzet, de neki kell állnunk új alapokra helyezni az életünket. A mama már nem fog tudni sohasem semmit sem csinálni. El kell tartanunk. A többiek egyelőre szintén eltartottak lesznek. Talán még Jóska is. Ha én nem megyek el dolgozni mi lesz veletek? Janka is ért a fodrászathoz, és ha már kettőnket alkalmaznak?
Vilmos a beszélgetés után cselekedett. Felkereste a volt alkalmazottat és általa felvették kettőjüket az állami tulajdonba vett üzletbe, mint alkalmazottakat. Vilmost, mint fodrászt, Jankát meg mint kisegítő „fejmosó kisasszonyt”. Pár hónap után sikerült Józsefet is bevinni villanyszerelőnek. Igaz szinte semmit nem értett a villanyszereléshez de mint karbantartót be tudták nyomni erre a posztra. Menetközben aztán lassan megtanulta az „alapfogásokat”.
Az idő haladt, és ha nagyon lassan is, sikerült beindítani újra a család életét. Duci elkezdte az egyetemet, Muki pedig beállt az apja és az anyja mellé az üzletbe tanulónak. Nem csak rendkívül ügyes és szorgalmas volt, hanem apjának az egyik legjobb „barátja” is. Csillagászati körbe jártak, zenélni tanult, többek közt tangóharmonikázni és vasárnaponként együtt mentek kirándulni, gombászni. Hamarosan a munkában is felfigyeltek rá és egy újságban cikksorozatot írtak róluk, hogy a jövő munkásai, akik a munka mellett még tanulásra és művelődésre is tudnak időt szakítani.
Ehhez persze nagyban hozzájárult az a tény is, hogy mind a ketten a kundék (kuncsaftok) kedvencei lettek. Vilmosnak a pártvezetés akkori női tagjai állandó vendégei lettek, és ugyanúgy Mukinak is széles vendégköre alakult ki.
Egy nap „népi ellenőrök” látogatták meg az üzletet. Vilmost és Mukit hátravitték az irodába.
– Mutassák a zsebeiket – szólította fel őket a csoport vezetője. – Mennyi borravalót fogadtak el?
– Mi öntudatos munkások vagyunk – felelt meg Muki. – Nem fogadunk el borravalót. Tessék, forgassa ki a zsebeinket.
– Akkor arra adjanak választ, honnét van ennyi pénzük? Feljelentés érkezett maguk ellen?
– Nézze, én és apám teljesítménybérben dolgozunk. Mi naponta úgy cirka fejenként húsz–harminc vendéget tudunk kiszolgálni. Nincs mit tőlünk elvenni, csak ezt!
Azzal odatartotta az ellenőr orra alá mind a két kezét. Az ellenőr kínos helyzetbe került annál is inkább, mert az üzletvezető beszólt az irodába, hogy X elvtársnő Vilmost vagy Mukit kéri azonnal, hogy dauerolják be a haját. Ragaszkodik hozzá, hogy csak ez a két dolgozó foglalkozzon vele. Muki nem mulasztotta el a gúnyos kihívó mosolyt.
– Tetszik látni ugye? Mi megtanultuk és értjük a szakmánkat.
A népi ellenőrök leforrázva mentek ki. Még ki sem léptek az üzletből X elvtársnő odaszólt nekik.
– Legyenek szívesek a jelentésükben, amit majd írni fognak, különösen kihangsúlyozni Fekete elvtárs és lánya munkaképességét. Ha olvasnának az elvtársak újságot, akkor tudnák, hogy kitüntetést érdemelnének. De én erre is fel fogom terjeszteni őket.
/folyt. köv./
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:58 :: Avi Ben Giora.
