Ferus bácsi vezénylete alatt, a tábortűzrakásra kiválóan alkalmas bal parton történt az eset. A menedékházhoz vezető hídtól, árral ellentétes irányban, nagyjából száz méterre körbeállva harsogták, hogy „ez a nóta, nóta, nóta körbejár”. Minden nóta eléneklése után másvalaki választott következőt. Erre a fiúk viszonylag hamar ráuntak, és a csillagos éjszakában némelyek a vízesés alá, mások másfelé csatangoltak el. A lányokkal való éjszakai csevegéssel – ami valamitől mindig egészen más, mint a nappali – sokáig nem lehetett betelni, de Andris úgy gondolta, kipróbálja magát, milyen az, amikor egyedül van, segítség nélkül. Felsétált a menedékházba, ahol a bérelt szobában senki sem tartózkodott. Előkotorta elemlámpáját és elindult a bal parton, folyás irányába lefelé. Egy idő után a folyó zúgása, az erdő sötétje és a szél sejtelmes hangja elkezdte kikezdeni a bátorságát. Nem adta fel, még sok volt addig a barlangig, amire a nappali túráról emlékezett. Valahol fenn az oldalon majdcsak megtalálja. Néhányszor mellé ment, aztán visszaereszkedett, majd talált egy viszonyítási pontot, ahonnan már valóban a hatalmas bejárat ásított rá. Nem volt ez olyan nagy barlang. Egy böhöm bejárat után, talán tizenöt-húsz méter hosszú, remekül fel lehetett használni sátorozáskor esővédelemre. Ám a tátongó bejárattól nyolc-tíz méterre, baloldalon volt egy icipici rés, azt még napközben észrevette. Úgy döntött megnézi, mi van a túloldalon. Alig tudott átpréselődni, és egy termecskében találta magát. Egészen kicsi volt, de fel tudott egyenesedni, két-három lépést minden irányba képes volt megtenni. „Ennyi volna az egész?” – gondolta, és a korántsem tartós elemekkel ellátott lámpájával megvilágított egy még annál is szűkebb nyílást, mint ahol bemászott. Lehasalt, bevilágított. Nyirkos volt a kő, valamilyen forrásféle, vagy esővíz miatt. ki tudja… Úgy tűnt, hogy a résbejárattól emberhossznyira kitágul a járat. Bepréselte magát. Feltárult az előző teremnél még kisebb terem. Be is kandikált. A gond csak az volt, hogy beszorult a szűk járatba. Kezeit is egészen szerencsétlen módon úgy tartotta, hogy azok sok helyet loptak tőle. Képtelen volt előre-hátra, jobbra-balra, vagy bármerre is megmozdulni. Úgy gondolta, ahová az ember feje befér – ideális testalkat mellett – a többit is bepréseli. Ez némi túlzással akár igaz is lehet, de nem egy nagyjából két méter hosszú csőben. A számára addig ismeretlen klausztrofóbia tünetei pillanatok alatt hatalmasodtak el rajta. Nem attól félt, hogy nem találják meg, hanem hogy akkor sem tudnak vele mit kezdeni. Aztán elkezdett gondolkodni, és rájött arra, hogy a megtalálásra sincs, szinte semmi esély, olyan helyre mászott, ahová nem kellett volna. Latyakos, agyagos, büdös talajt látott, szűk térrel. A kezét meg tudta mozdítani, a fejét nem. „Ezért másztam ide be? Ezért vittem a bőrömet vásárra, hogy megmutathassam magamnak, de senki másnak milyen vagány gyerek vagyok…” A kő szorította. Nyár volt, de hamar elkezdett fázni, a fogai vacogtak, testében rettegést érzett. Remegett. Szeretett volna megmozdulni, de nem tudott. Eluralkodott rajta a pánik. Fogadkozni kezdett: „Az életben még egyszer ekkora baromságot nem csinálok, ha innen kijutok. De kijutok-e? Ha igen, hogyan? Úgy be vagyok szorítva, mintha lebilincseltek- és betonba öntöttek volna.” Nem zokogott, kiabálni sem kiabált. Minek? Az övéitől legalább fél kilométernyire, egy barlangbejárat szélső járatának, szélső járatából nyíló cső belső felében volt a feje. Öt méterre sem hallatszott volna el a hangja. Didergett… Úgy gondolta, ha a húsát egész testében lemarja a kő, akkor is kimegy onnan, nem bír maradni. Minden erejét összeszedve hátralökte magát, annyit érzett, hogy talán egy centit valóban hátrált, és volt a testének már olyan része, ami nem tapadt a sziklafalhoz. Azokat használva, még egy fél centit, aztán tízet, majd egy araszt, a végén egy fél métert hátrálva, nagy horzsolásokkal kiszabadult. „A lámpa bent maradt, hadd égjen magának, nincs az a pénz amiért érte mennék.” Kimászott a nagy bejárathoz, lecsúszott a lejtőn. Csak a hold világított. Lámpa nélkül visszajutni is életveszélyes volt, mert a Körös fölött, rövid szakaszon, alig egy méter széles párkányon kellett végigmenni. „Többet nem viszem a bőrömet vásárra. Ha kell, egy órán át megyek azon a tíz méteren.” – gondolta. Rátapadt a sziklafalra, és nagy sokára valóban biztonságba került. A tizenöt méteres magasságból a folyó szikláira zuhant volna. Az erdőn keresztül már nem lehetett eltévedni. Visszaérkezett, a patakban megmosakodott a büdös agyagtól, és a nóta, nóta és nóta még mindig körbejárt, amikor a szobában legelsőnek lefeküdt. Senki nem értette, mitől álmosodott el ilyen hamar.
Legutóbbi módosítás: 2010.08.14. @ 16:15 :: Boér Péter Pál