Nem tudok
rád ma mosolyt csalni,
csak hangok foszlányait
recsegi térdem föléd.
S kikopok magamból tudod,
mert virágok n?tték be,
s csak szövik tovább
sírod kertjét.
Naponta elsodor,
a végtelenbe prüszköl és
darabjaimra szel a tudat,
hogy mit meleg szívvel érintettél,
mit mindig – biztos kézzel fogtál
lassan – lassan bel?lem is kiszalad.
Hogy már a szív helyén
ülne a semmi,
hogy is volna igaz.
Tagadni sem tudnám
mekkora a hiány,
csak a lélegzés szaggatva
szivárog át testemen,
mit nem szívhatok bel?led
magamba, ez fáj.
Karcsú álmokra pihenek,
de addig is átfolysz lelkembe,
így ringat még – két kezed.
Mivé is lennék mondd;
ha Te már
nem tartanád rajtam szemed?
Oly – valós vagy,
mint sok él? sem, s lehet
leghosszabb álmod
csendes föld fedi,
de én mindig
így gondolok rád,
s szent fényed;
életet tud belém merni.
Legutóbbi módosítás: 2010.08.29. @ 11:25 :: Csonka János