dr Bige Szabolcs- : Cristiana Grigore: A világ egyik leggazdagabb emberének vagyok a rokona

Nyomtatás

Amikor erre rájöttem igazából alig jött, hogy elhiggyem, s azt sem tudtam, miként viszonyuljak hozzá. Világ életemben, abban a tudatban éltem, hogy egy átlagos családból származom, most pedig tudatosult bennem: rokonságban állok a világ leggazdagabb emberek egyikével, és származásom is a legelőkelőbbek közé tartozik. Megfordult velem a világ; ki hitte volna? Mindjárt megnyugszom és elmondom az elejétől.

        Emlékszem nagyapámra, aki értett a vas megmunkálásához. Gyerekkoromban odatett a fújtatóhoz, amit addig nyomtam, amíg a vas izzani kezdett és formálható lett. Mindig elcsodálkoztam a látványon, mikor egy vasdarab patkóformát öltött, mikor az anyag képlékeny lett és átalakult. Saját kovácsműhelye volt, a „dolgozó”, ahol sokszor reggeltől estig tevékenykedett. A kapu előtt örökké emberek kiabáltak – jöttek feliratkozni a patkolásra. Egy irkába jegyezte be a munkákat, néha hetekkel előre. A helybeliek tisztelték megbízható pontos munkája miatt. Vagyont szerzett a mesterségével; vásárolt földet, épített házat és nagy lakodalmat rendezett a gyermekeinek. Szorgalmas természetű ember volt, ha nem dolgozott a műhelyben, a kertjével, vagy az állataival foglalkozott. Ügyesen kihasználta az anyagi lehetőségeit (pénzét, gabonát, mikor mit). Mindig elmondta nekem, mennyi vagyonunk van, és hogy védettek vagyunk az élet nehézségei, és más rossz dolgok ellen, melyekkel tele van a világ; nem felejtette el megemlíteni azt sem, milyen szerencse, hogy közel a vasútállomás, és így egy jó kődobásnyira vagyunk csak a várostól. Ha jó kedve volt és ideje engedte (különösen télvíz idején), meséket mondott (kedvence: Az örök fiatalság és a halál nélküli élet), mesélt Vitéz Mihályról, Nagy Istvánról és verseket is szavalt. Az emberek úgy ismerték, hogy a faluszéli kovács, vagy Cigány Manika.

         Nagymamám is eszembe jut. Mikor a három virágoskertje egyikéből virágot akartam szakítani, pénzt adott, menjek és vegyek a boltban, mert ”kár őket letépni, drágaságom!” Fiatal korában, nyaranként a tengerpartra vitte a falu gyerekeit „iszapkezelésre”. Később húsz éven keresztül kísérte a faluból a beteg embereket Bukarestbe (ugyanazzal a vonattal, mint amelyikről nagyapám beszélt) Stefanescu doktornőhöz, aki régi barátnője volt. Sokat hallottam emlegetni gyerek fejjel, a sikeres gyógykezelésekről, műtétekről, hogy azt mondja: ennek meg ennek a leánya meggyógyult az ilyen meg olyan kezelés után. Engem is magával vitt Bukarestbe, mikor beteg lettem. Szerettem a fővárosba menni; utazhattam a földalattival, mehettem mozgólépcsőn, és Stefanescu doktornő teával, keksszel kínált, és olyan szépen beszélt velem; még játékokat is adott, meg a nagyleánya kinőtt ruháiból is néhányat. Úgy nőttem fel, hogy külföldi farmerkosztümben járhattam és volt „négerbabám”, amit nem is lehetett kapni az országban. Azt gondoltam, a doktornő azért kedveli nagymamát, mert visz neki tojást, tejet, falusi tyúkot; később értettem meg, vonzalma abból származik, hogy az én nagymamám nagyon okos asszony volt, és ha más körülmények közé kerül, gyönyörű pályát futhatott volna be. Nagymama éppen ezért folyton bízatott, hogy tanuljak szorgalmasan, és én legyek mindig a legjobb. Arra is bíztatott, hogy majd nálam okosabb és erősebb férjet keressek magamnak (esetleges panasz és reklamáció esetén forduljanak a nagymamához!). Az emberek úgy ismerték, hogy Ioana, Manika kovács felesége Balteniből.

         Apa folyton tréfálkozott, viccelt, amikor kicsi voltam; figyelmeztetett, nehogy csokoládét, vagy fekete kenyeret egyem, mert még megharapom a kezemet is, de tettem magam, mintha nem érteném, mit beszél. Gyakran tanácsolta, olyan emberek társaságát keressem, akik okosabbak nálam, akiktől lehet tanulni, inkább, minthogy az olyanokat keressem, akik között én vagyok a legjobb, mert nálam kevésbé okosak. Azt is mondta, vigyázzak, ne „kívánjon a szemem” semmit mások házában, nehogy „rátegyem a kezem” semmire, ami nem az enyém bármennyire is tetszik, még akkor se, ha „aranyból van a küszöb” a ház előtt. Mindegyre leszögezte, hogy mindent megad nekem, ami csak kell, s ha nincs meg, addig megy, amíg meg nem szerzi. Azt is mondta, a házát is eladná, ha kell, csak meglegyen mindenem, ami szükséges. Meggyőződéssel mondta és elég gyakran. Így biztonságban érezhettem magam, hogy semmiben nem szenvedek hiányt, függetlenül a pillanatnyi „lehetőségektől”. Szavait tettekkel is bizonyította. Utolsó évesként a líceumban, midőn Slatinán laktunk, Bukarestbe ingáztam (ugyanazzal a bizonyos vonattal) különórákra egy egyetemi tanárhoz, elhasználva ezzel a család jövedelemének oroszlán részét. Nem mondták, hogy nem lehet. Úgy nőttem fel, hogy nem volt előttem korlát, és úgy éreztem, minden lehetséges. Apámat sokan felelőtlennek tartottak, tudatlannak, vagy legalábbis fellegekben járónak. Bármilyen nehézség esetén is hihetetlen önbizalommal jelentette ki: „hadd el, majd megoldjuk valahogy!” Apámat az emberek úgy ismerték: Vika, a hegesztő az alumíniumüzemből.

         Anya egy nagyon szép és elegáns nő! Ez nem csupán az én véleményem; kamaszlány korában hívták fotómodellnek, de zavarba jött az ajánlattól, nem tudva, mi lesz a vége, és visszautasította. Tizenhét évesen hozott engem a világra. Én abban a korban még a babáimnak tartottam lakodalmat. Gyermekkorom hosszúra nyúlt (pótoltam az övét is), és alaposan gondomat viselték; állandóan mellettem állt anya, reggeltől estig, még akkor is, ha csak olvastam, vagy írtam. Anyától tanultam meg, mit jelent a pontosság és az egyenlőség; szünidőben, mikor falun nyaraltam, naponta lejött a városból (már tudjátok, milyen vonattal). Hozott édességet, és ha véletlenül az unokatestvérem is ott volt, elosztotta egyformán köztünk, sőt neki többet adott. A többi anyukáktól nem ezt láttam! Továbbá kíváncsiságra serkentett, valamint arra is, legyek divatos (és előkelő!), lehozta magával a legfrissebb ifjúsági lapokat, mint a Bravo és a Salut (az én időmben ezek voltak). Mégis bármilyen gyöngédséggel vett is körül, nem késlekedett keresztül vinni, amikor eljött az ideje, a városba költözést és kiharcolni, mint egy anyatigris, a legjobb iskolát számomra. Ha egyetlen mondattal akarnám jellemezni anyát, az így szólna: gondoskodni a környezetében mindenkiről. Anyát az emberek úgy ismerték, hogy Geta, Vika felesége, a takarítónő.

         Az öcsémre is gondolok, aki valamivel kisebb nálam. Mennyit kínlódtunk anyával, mikor elsős volt, hogy mondja ki tisztán „vonat”, nem pedig „monat”, vagy „vomat”!  Iskolás korunkban egyszer elvittek kirándulni a Duna-partra. A kirándulás alatt sétahajózásra is adódott alkalom. Szerettem volna részt venni én is, de nem volt elég pénzem. Az öcsém erre felajánlotta a zsebpénzét. Amíg élek nem felejtem el ezt a szívből jövő tettét. Felnőttünk és útjaink elváltak. Ő szakiskolát végzett és szintén az alumínium iparban helyezkedett el. Nem gyakran találkoztunk az utóbbi években, különösen miután feljöttem Bukarestbe, és miután később kimentem az Államokba. Valahányszor hazalátogatok, mindig derekabbnak és szebbnek találom. Legutóbb sok okos dolgot mondott, egész büszke lettem rá, de a végén, amikor kijelentette, hogy tovább akar tanulni, azt se tudtam hova legyek a boldogságtól. Alig vártam lássam, hogy megy az iskola neki. Az öcsém neve: Emil.

         Gyerekkoromban nehezen viseltem el, hogy egy patkoló kovács, egy munkás és egy takarítónő a rokonaim. És ugyebár az Istennek sem akartam elfogadni, hogy cigány vagyok. Cigánylány. Szerettem volna, hogy anya legalább titkárnő legyen, és apa bőre egy árnyalattal halványabb. És hogy anyai nagyanyám ne tartson szóval, mikor az iskola előtt árulja a pirított tökmagot; vagy legalább az iskolatársaim ne vegyék észre, hogy rokonok vagyunk. Eltávolodtam a családomtól, s a meséskönyveiben kerestem menedéket arról álmodozva, mi lenne, ha örökbe fogadna egy család. Elképzeltem, mennyi csodás helyet meglátogathatnék, mennyi mindent kipróbálhatnék, mennyi-mennyi mindet megismerhetnék.

         Évek múltak és örökbe fogadtak, utaztam, csodás dolgokat láttam, befogadtak híres és nemes, kékvérű családok. Életem egyes részei túltesznek a filmeken látott legszebb történeteken is. Kezdenek megvalósulni az álmaimban mindig visszatérő elképzelések. Lám a nevelés nem tesz okosabbá, vagy bölcsebbé; ellenben megváltoztatja a felfogásodat. Mikor az economic development-ről tanultam, rájöttem, hogy nagyapám mekkora sikert ért volna el a Világbanknál, és hogy nagymamám világ életében social worker volt, aki önkéntesen és önzetlenül segítette saját közösségét; én pedig örök hálával tartozom neki, amiért alkalmat adott megismerni az ország legjobb orvosait. Mikor Guatemalában dolgoztam nagyon komoly hasznát vettem apám tanításinak az ambícióról és bátorságról. Az Államokban értettem meg, mit jelent a „The culture of serving” és egyre büszkébb lettem anyámra. Amikor pedig arról hallottam, hogy a gyerekeket nem érdekeli a tanulás, őszinte csodálatot éreztem továbbtanuló öcsém iránt.

         Távol a tökéletességtől és tele mindenféle fogyatékossággal, családom vezérelve és erőssége mégis a társadalom iránti tisztelet és a megfelelés vágya. Megadták számomra a biztonságot, de mindenekelőtt a szabadságot és a támogatást, fogjak bele bármibe. Mondhattam, hogy tanulni akarok, vagy elárusító szeretnék lenni a zöldségesnél; ha boldoggá tesz, legyen úgy! Akkor is örvendtek, ha olyan nem éppen „pénzes” mesterséget választottam, vagy nem azt, ami szerintük jobban megfelelt volna nekem. Mikor elbuktam az államvizsgán, egy szóval sem mondták, hogy buta vagyok vagy, hogy visszaéltem a bizalmukkal. Bolond kellene lennem, ha ezt nem értékelném, vagy egy kifordított világ által kimosott agyú egyén.

         Milyen bolond világ lehet, amiben élünk, ha egy gyermek elutasítja a szüleit faji, társadalmi vagy gazdasági okokból! Most azonban megváltoztak a dolgok, és nem máshol, mint… a saját fejemben! Már nem ábrándozom arról; mi lenne, ha egy más, előkelő családban születtem volna. Mindenesetre semmilyen megalkuvásról sincs szó, sem semmilyen engedményről magam felé, hanem a saját szememmel láttam meg néhány valóban értékes és nagyon gazdag embert; ez a gazdagság szabad szemmel láthatatlan, de megejti a szívedet, szárnyakat ad és rávezet továbbfejlődésed útjára.

        A családfámat kutatva családom értékrendje mentén haladva, mit gondolnak, kit fedeztem fel a rokonok között? Ő nem más, mint Andrew Carnegie, a híres emberbarát és a világ egyik leggazdagabb embere. Meggyőződése, hogy „aki gazdagon hal meg, az kegyvesztetten hal meg”, ezért aztán emberbaráti célokra adományozta „tonnányi” vagyonát mondván, az örökösei kapják az elveit és értékrendjét, ami a jövő nemzedékek számára elegendő, hogy újra teremtsék anyagi gazdagságukat. Beismerem, miután mindezt megtudtam, Andrew Carnegie lett legkedveltebb nagybácsim!

         Egy ilyen rokonnal és ilyen gazdag hozománnyal megáldva, nem marad számomra más, mint felemelkedni családom „elvárt” megfelelések szintjére.