Már nem gyűlöllek úgy, ahogyan tettem tegnap éjjel azt,
azóta annyi minden változott, szétporladtak mázsás kőszavak.
Azóta erre járt a pirkadat, mi jókedvvel loholt és csókjaid
e terhes homlokon, úgy találtak érni – hittem, messze már az est
…és lám, miként megpattant, úgy gyógyult a seb!
Már nem vetlek meg többé, kár a lelki gőz, meglásd,
megérzed majd, miként veszít, ki győz!
Nem tudom, honnan való, de ritka drága kincs, mi fejbe lépve
üdvözöl; Csömörletesnél néha százszor jobb a nincs.
Már nem bánnám, ha bántanál, sőt kérném;
Adj belőle még! Szenvedés helyére fekve áldás már a vég.
Már nem hiszem, hogy hittél bennem; Mondd mi célod itt?
Tudtad-e, aki a csodákban hisz, sosem csodálkozik?
Már nem kutatom régen; vajon mit hoz a jövő –
Még mindig bekopogott a soron következő.
Legutóbbi módosítás: 2010.08.15. @ 18:35 :: Kőmüves Klára