Vertigo1
„Nemcsak passzív szerepl?i, de aktív szerz?i vagyunk életünknek”
/Müller Péter: Gondviselés!
A duisburgi alagútban összetaposott véres testek, szétszórt fecskend?k hevernek. A Love Parade Fesztivál huszonegy áldozata feküdt ott.
Rainer ül ágyán, a semmibe bámul, tekintete homályos. Nem tudja feldolgozni, ami történt.
A techno?rület az embereket kivetk?zteti önmagából, csak ösztöneik m?ködnek. Az egykori bányászváros rendez?-pályaudvarát választották a fesztivál ez évi helyszínéül. Lerészegedett, kábítószerrel teletömött fiatalok dühöngenek már órák óta. A sötét, telefirkált falú, koszos helyiségben csak a neonfények villódznak. A tömeg egyre nagyobb lesz, a zene több decibellel dübörög. A fiatalok már teljesen felpörögtek, extázisba kerültek. A szédület mámorában ütemesen dobognak a lábak, ringnak a csíp?k, egyre kifejezéstelenebbek a szemek. A hangok kakofóniája a különféle drogokkal mérgezett táncolókat meg?rjti. Mintha dervisek forognának körbe-körbe, mindaddig, míg végül eszméletüket vesztik. Sokan d?lnek ki közülük, ájultan esnek össze. Akik még észnél vannak, kihvják a ment?ket. Sz?k alagúton lehetett ide bejutni, de ez lett most már az egyetlen kijárat is, a másikat bezárták. Egy i? után sem el?re, sem hátra nem lehet haladni. A ment?autók is alig tudják megközelteni a sérülteket, néhány megvadult ifjú még az orvosokra is rátámad.
„Azt hittük, itt halunk meg mindannyian” – mondja egy tizennégy éves lány. A többiek tovább táncolnak, mit sem tör?dve azzal, hogy mellettük sérültek fekszenek. „Mi mulatni jöttünk” – ordítják közönyösen.
A tragédia után Rainert több hónapig kezelték a pszichiátrián. Az els? napokban megszólalni sem tudott. A gyógyszerek hatására kicsit javult, már arról is tudott beszélni, amit ott látott, azon az éjszakán. Barátn?jével, Marthával éppen a városban töltött néhány napot. Martha nagyszüleit látogatták meg. Gyermekkoruktól ismerték egymást, Frankfurtban pedig egy gimnáziumba jártak. Azután elszakadtak egymástól, más városba költöztek. Pár évvel ezel?tt futottak össze egy konferencián. A régi barátság megújult, s?t, szerelem szöv?döttt köztük. Rainer ezután szinte minden szabadnapját Marthával töltötte. A fiú közgazdász, egy bankban dolgozik, Martha jogászhallgató, jöv?re diplomázott volna… „Múlt id?ben kell ezt már mondani” – csuklik el Rainer hangja. Azon az estén úgy gondolták, ?k is elmennek a fesztiválra, egy kicsit lazítani. Ez lett a vége. A fiúnak már akkor rossz el?érzete támadt, amikor a buszon meglátta az oda igyekv? hangoskodó, köteked? részegeket. Úgy viselkedtek, mintha az egész világ az övéké lenne. Mocskos szavakkal illették az álldogáló, munkából hazafelé induló id?s embereket. Lökdös?dni kezdtek, egy néni szatyrából kiszedték az almákat és megdobálták az utasokat. Egy kislány homlokát eltalálták, aki srva bújt a mamájához. Ezen hangosan felröhögtek. Rájuk szólt egy finom, jólöltözött öregúr: -Mit szólna, ha a maga kislányát dobálnák meg? Hagyják azonnal abba! – Erre ráfröcsögtek: – Mit képzelsz, papa? Nekem te ne adj illemórát, mert úgy a pofádba vágok az öklömmel, hogy hanyattesel! – Az utasok összenéztek, de senki nem mert megszólalni. A randalírozó szikhedek a következ? megállónál leugrottak és az utcán folytatták a sértegetést, a járókel?k zaklatását. Alig tudtak kitérni el?lük.
Amikor Rainerék a régi rendez?-pályaudvar felé közeledtek, oda már jóval több fiatal gy?lt össze, mint amennyi befért volna. Háromszázezer f? helyett majd’ egymillióan voltak. Lépni is alig bírtak. Már útközben sokan megsérültek, de a felajzott tömeg csak nyomult befelé, senkivel nem tör?dtek. – Vitte ?ket az áradat. Így jutottak el az alagúthoz. Ott sötétség, szemét és b?z fogadta Raineréket. Szorosan fogták egymás kezét, de egyre nehezebb volt együtt maradniuk. Mintha hajótörést szenvedtek volna a viharos tengeren, és egy fadarabba kapaszkodnának. Alig bírták tartani magukat, összekulcsolt kezük teljesen elgémberedet. Pár perc múlva már engedett is a szorítás, Martha elszakadt szerelmét?l. A tömeg elragadta. Egy ideig rábízta magát az el?tte és mögötte lév?kre, sodródott tovább. Lába hirtelen megbotlott valamiben – vagy valakiben – ? a földre hanyatlott. Abban a pillanatban lejátszódott el?tte egész élete. Boldogsága rövid volt. Éppen közös jöv?jüket tervezgették. Egy kis házat fedeztek fel, ahol majd az esküv? után fognak élni. Most csak azt érezte, hogy fekszik a kövön, a fejét egy nagy ütés érte, folyik szemébe a vére, semmit sem lát. A hasába valaki belerúgott, a lábai érzéketlenek. Feje fölött hömpölyog tovább a tömeg. ? ezt már nem érzi, hirtelen csend lesz körülötte. Átgázoltak rajta a pánikba esett emberek.
Az alagút végén valami fénylik, ? hihetetlenül könny?, lebeg a fényesség felé…
Rainer észlelte, hogy Martha elengedte a kezét, de amikor körülnézett, ? már elt?nt a tömegben. Remélte, hogy ha kijut az alagútból, majd ott várja ?t Martha. Ez sajnos nem így történt. Egy óra is eltelt, míg kijutott. Marthát nem találta sehol. Izgatottan, rémülten járkált. Sokszor látni vélte, az egyik lány alakja, ruhája Martáéra emlékeztette, de amikor közelebb ért, egy ismeretlen lány nézett rá. Telefonon hívogatta, de senki nem felelt, pedig hosszan csöngetett.
A tömeg felbolydult. Akik megpróbáltak kitörni onnan, a többiek a földre lökték, össze-vissza taposták ?ket. Csak magukkal tör?dtek. A ment?autók, t?zoltóautók vijjogásától volt hangos az alagút. Már a zenét is elnyomta hangjuk. Megpróbáltak bejutni a sebesültekhez, de a tömeg elállta az utat. Ekkor a hangosbemondó közölte, hogy mindenki igyekezzen elhagyni a helyszínt, nyugodtan, lépésben induljanak ki, ?k vigyáznak rájuk, nincs ok a pánikra. Sok sebesült vánszorgott kifelé, lassan kiürült az alagút. A ment?sök végre végezhették munkájukat. Több százan sérültek meg, ?ket azonnal kórházba szállították. A földön fekv?, eltorzult testeken már nem segíthettek. „21 halott, 500 sebesült” – közölték a tévécsatornák.
Rainer végre rátalált Marthára, de amikor meglátta, azon nyomban el is ájult. A kórházban tért magához. Hetekig egyetlen szót sem tudott kimondani. Orvosa a tragédia után nyugtatókat adott neki. Most kezd jobban lenni, így elmesélte neki, mi történt. Lelki sebeib?l azonban még nem gyógyult meg. Úgy érzi, az agya üres. Életét gyökeresen megváltoztatta az a pillanat, amikor Martha a kezét kicsúsztatta ujjai közül. Semmi értelmét nem látja annak, hogy ? életben maradt. Neki is ott kellene feküdnie Martha mellett, a frankfurti temet?ben.
Kinéz az ablakon. A parkban két aranyhajú csöppség játszik, boldogan kerget?znek, kacarásznak. Ez döbbenti rá arra, hogy van még dolga ezen a világon. Martha emlékét csak úgy ?rizheti meg szívében, ha ? maga is talpra áll. Talán megtalálja egyszer azt a másik Marthát, akivel leélheti további életét. Talán neki is lesznek gyermekei, így futkároznak majd körülötte. Marthának és neki nem sikerült. Azért mégis érdemes élni, hogy a leend? kislánya szemében megláthassa Martha lelkét. Azt reméli, hogy gyermekei egy jobb világban n?hetnek fel, ahol ilyen tragédiák többé nem történhetnek meg. Életüket nem mérgezik drogok, az emberek figyelnek egymásra. Kegyetlenség, embertelenség, Mammon-?rület helyett világukban rend és szeretet uralkodik majd.
1Szédület
