Fel?led jött és szép volt a világ –
úgy engedtél egyre beljebb,
elmondtad nevét, s hogy mire
a csodák: a fák tetején nem
csak felh?, nap, hold és madár,
de végtelen útba kezdenek rajta
apró ízelt lábakon a hangyák.
És ez a látható nem igazán parány;
de vannak a mikrobák, akár
egy sejt és még kisebb; s mintha
bennük a vágy – sokasodni –
akar itt minden, s nem belátás
szab határt, de ellene – fékje:
egyik életnek a másik; vagy ha
más nem – az egészet éltet?
halál, mi keret és edény egyszerre,
s amíg élet van, hogy legyen,
neki ellenáll.
Minek hát szorítani a párnát
arcod elé, füled lefedni,
csukni a szád, orrod; leveg?t
nem venni, ha az a sok sejtnyi
élet is mind te, aki vagy – kinek
nevében akarsz nappalra örök éjt,
hogy lecsukod a legszebb mese fedelét?
Legutóbbi módosítás: 2010.08.24. @ 14:31 :: Petz György