Hosszú útra indulok autóval. Utazótáska a csomagtartóba kerül, kézitáskám valami ok miatt a hátsó ülésre teszem. Olyan érzésem van, hogy ott a helye, mellettem üres az ülés, mintha kellene valakinek…
Iratok szokás szerint a kesztyűtartóban, egy pillantás a telefonra. A kulcs elfordításával bekapcsolódik a rádió. Kellemes zene szól. Kigurul az autó a parkolóból.
Ma nincs is olyan meleg, nem kell a légkondi. A városból kiérve üres út fogad. Jó tempóban lehet haladni. Nem sietek, megvárnak.
Szép a nyári táj a Dunántúl dombjai között haladva. Ismerem az utat is.
— Itt jobbra kell fordulni… — tudom, de furcsa dolog történik. A kormánykerék nem engedelmeskedik.
— Valami baj lehet… — gondolom. Próbálom a holtjátékon túl, mindkét irányba forog. Akár keresztbe is állhatnék az úton.
— Akkor mi volt ez az előbb? — Lassan úgy érzem, nem is én irányítom az autót, az visz engem valahova.
Kíváncsian nézelődöm. Elmaradnak a dombok. Alföldi síkságon haladok. Ismerős tájak. Hazamegyek.
— Haza? Hiszen nem is itt lakom, de valamikor… — a városban megáll az autó a ház előtt. — Igen, itt nőttem fel, ezen a helyen. — Ki akarok szállni.
— Maradj! — hallok egy kedves hangot. Meglepődöm.
— Csak álmodj! — súgja. Becsukom a szemem, látom magamat az udvaron játszó gyermekként, motorral induló fiatal lányként, majd hófehér hosszú ruhában, ahogy kilépek a kapun, hogy új életet kezdjek. Álmodnék még tovább, de valaki azt mondja:
— Indulni kell!
Messze idegen tájakat látok deja vue érzéssel nézem. Én erre utasként jártam régen, átlépve a keleti határt. Akkor más volt ez a táj. Most régi, nincs egyetlen autó sem, az út is rossz. Mintha visszafelé haladt volna az idő… Kényelmetlenül érzem magam. Egy szerpentin út szélén megállunk. Kiszállok. Levegőt venni, pihenni. Könnyű kéz a vállamon, de nem látok senkit, ez zavar. Szétnézek, szemem messze lát, szívem melegszik, semmi sem idegen már.
— Látod? — kérdezi valaki, aki most kedvesen átölel. Bólintok.
— Gyönyörű! — suttogom.
— Igen, és magyar minden göröngy, minden szurdok, melyen nyomot hagytak a lovak patái.
— Indulhatunk! — hallom.
— Úgy maradnék még…
— Vége az álmodozásnak. Ez csak egy kis kitérő volt emlékezni jöttünk, hogy tudd, itt vannak valahol a gyökereid. Soha ne feledd! Ezt sem, s azt a másikat, ahonnan te indultál!
Valami fényesség csillan a mélyben és halk hang, mint egy galamb szárnycsapása…
Ülök az autóban, nézem a galambot ott mellette… még verdes a szárnya. Kiszállok, már alig van benne élet…
Egy fiú fut át a parkon, még szóródik a kavics a kezéből…
Lelkem lábujjhegyen áll,
kapaszkodót keres.
Feltekint, oly magas az ég…
Csak az ujjad add, Uram, érinteni,
s lesz menedék.
Fények, árnyak rajzolnak utat.
Képzelet-suhanás ez,
semmi más…
Legutóbbi módosítás: 2010.08.12. @ 13:37 :: Sonkoly Éva
