Az apja lehajolt hozzá, miközben a kezébe nyomta a babát és mondott valamit. Látta, ahogy mozog a szája, de akkora volt a hangzavar, a német szavak kemény pattogása, az emberek riadt kiabálása, hogy nem értette. Nézte, ahogy egy fekete ruhába öltözött ember megragadja az apja karját, és a teherautó felé taszigálja. Az anyja mellette állt, és hangosan sírva kiabált a férje után. Erre egy másik fekete ruhás férfi mellé lépett, és megütötte az anyját, amit?l az a földre zuhant. Valamit ordított a férfi, de nem értette, csak azt fogta fel, hogy magyarul beszélt.
Felébredt. Mindig ugyanannál a képnél. A teherautó elindult, az apja addig nézte ?t, amíg el nem t?ntek a kanyarban.
A hálóing csupa víz volt rajta és leveg? után kapkodott. A férje felkapcsolta az olvasólámpát az éjjeliszekrényen, s ránézett. Akkor már ült. Kérdés nélkül is tudta, a régi id?kr?l álmodott. Mióta tudta, hogy hazalátogatnak, s?r?södtek a visszatér? álmok.
– Hozzak egy teát? – kérdezte, miközben végigsimított Eszter karján, együttérz?n.
– Köszönöm, az jó lenne. Kiszáradt a torkom – s hátrasimította haját.
Ádám a mikróban egy bögre vizet melegített, benne egy gyümölcstea filterrel. Belecsavarta fél citrom levét, s befordult vele a hálószobába. Ahogy Eszterre nézett, pillanatra a régi lányt látta maga el?tt. A sötétbarna hullámos haját, sudár termetét, mely két gyermek után is megmaradt, s bár a haja már rég ?szbe fordult, összességében még ?rizte egykori szépségét. Leült az ágy szélére, s felesége felé nyújtotta a csészét.
– Vigyázz, meleg! Meg ne süsse a kezed – figyelmeztette. Eszter elmosolyodott halványan, miel?tt belekortyolt óvatosan. „Mindig ilyen volt. Ilyen gondoskodó” – gondolta.
Két árva, szinte még gyerekek, amikor találkoztak. Örömmel kötötte hozzá az életét, hiszen attól a perct?l nem volt egyedül a világban.
– Édesem, nem kellene ezt az utat elhalasztani? Aggódom érted. Biztos, hogy elég er?s leszel szembenézni… Nem tudta folytatni. Eszter kérd?n nézett vissza rá.
– Elhalasztani? Betöltöttem a hetvenkett?t. Hová halasszam? – kezét Ádám kezére tette. – Szembe kell néznem… Nem mehetek el így. Gyáván… – S szeme megtelt könnyel.
Ádám elvette a csészét és magához ölelte. A szíve körül ugyanazt a melegséget érezte, mint régen. Amikor el?ször ölelte magához. Lepergett el?tte az életük. A gyerekek születése, az unokák… És Eszter mindig tudta mi a dolga. Tette, fáradhatatlanul, panaszkodás nélkül, boldogan. Családja volt. Az övé. S remélte, hogy soha többet nem vehetik el t?le az övéit.
– Vigyázni fogok rád. De ígérd meg! Ha… Azonnal szólsz, s az els? géppel hazajövünk.
– Rendben, megígérem. Most lezuhanyozok, mert így nem fekszem vissza.
Mire visszatért, friss ágynem? várta. Mindenben megnyugodva, reggelig nyugodtan aludt.
A reptéren autót béreltek, s azonnal a szállodához hajtottak. Ádám döbbenten figyelte a tömött sorokban hajtó autókat. Gondolta, hogy itt sem állt meg az élet, de a változás minden képzeletét felülmúlta. Eszter, mintha meg sem lep?dött volna, ebb?l tudta, hogy pattanásig feszültek az idegei. Ismerte, tudta, hogy leköti a gondolatait a félelem. Nyugtalan volt. Miután elfoglalták a szobájukat, kényelembe helyezték magukat pihenni. Hosszú volt az út, jó volt kicsit kinyújtózni, a kényelmes ágyon.
– Mikor akarsz… – akarta kérdezni, de Eszter a szavába vágott.
– Holnap. Nem akarok menni ma sehová. Majd kés?bb szeretnék kiülni az erkélyre, nézel?dni. Szokni… – fogta meg Ádám kezét.
– Pihenj csak – s rácsókolt a kézfejére.
Egy órácskát szenderegtek, majd az erkélyr?l nézték az utca forgalmát. Amikor leszállt az este, s a forgalom gyérült, az asszony kitalálta, hogy nézzék meg az éjszakai f?várost. Leny?gözte a látvány, bár az új hazában megszokta az esti fényár, a felh?karcolók látványát, a mostani Pest csak részben emlékeztetett a régi világra. Sokfelé jártak, egy utcát kerültek csak messzir?l. „Csak holnap” – dobolt Ádám fejében.
Az asszony megéhezett, egy étterem közelében leparkoltak. Vacsora után az étteremb?l kilépve, elindultak egy sétálóutcában. Üzletek sora el?tt haladtak, érdekl?dve nézték a mai módit. Egy díszes cégérre tévedt Eszter tekintete. „Antikvitás” olvasta hangosan.
– Gyere, nézzük meg! Talán van valami a mi id?nkb?l – húzta magával férjét.
A kirakat csak halványan volt megvilágítva. A kirakatban fésülköd?-asztalka, rajta dísztárgyak. Hátrébb, a félhomályban tükrök antik keretben, festmények. Egy, talán telefonasztalka, rajta csipke, s a tetején középen egy régi baba. Eszter közelebb hajolt a kirakathoz, hogy jobban lássa, végül hozzányomta az orrát is.
– Nem… Az lehetetlen… Ennyi év után… – suttogta s hangtalanul, majd egyre er?sebben rázni kezdte a zokogás.
Ádám nem értette, mi történt, közelebb lépett, s magához vonta az asszonyt, aki a vállára borulva zokogott.
– De hát mi történt? – kérdezte értetlenül.
– A babám… Ott van bent – mutatott a kirakat felé.
– Csak hasonlíthat hozzá. Gondolj bele drágám! Ennyi id? után…
– Egyfolytában róla álmodom. Kérlek! Az ott az én babám. A cip?je nincs meg. De az álarc, a ruha… Ebb?l, csak ez az egy volt. Anyám csinálta nekem a ruháját. Apám meg az álarcot. Báli ruha van rajta.
– De hát… – nem tudta folytatni. A felesége szemébe nézett, és képtelen volt folytatni. Ha ? azt mondja, hogy a baba az övé, akkor az övé.
– Reggel érte jövünk. Rendben? – s letörölte kezével a könnyeket.
Az asszony bólintott, s a férfi megnézte a kis táblán a nyitva tartást. Kilenc óra volt ráírva.
Már tíz perccel el?tte ott voltak. Fiatal n? nyitotta ki az üzletet. Eszter egyenesen a babához sietett. Felvette, nézegette.
– Az sajnos nem eladó. Csak dekoráció – mondta mosolyogva, szánakozón az eladón?. Közben rendezkedett.
Eszter nem is hallotta. Nézte a babát, és bevillant egy kép. A férje mellette állt, s csak nézte, amint türelmetlen mozdulattal megfordítja, s a mellényke nyakát lehúzva, két bet? villan el?. B E: Bauer Eszter. Ádám nem akart hinni a szemének. Eszter arcán újra könnyek peregtek. A férfi az eladón?höz fordult.
– Szeretnénk megvenni a babát! Kérem, mondjon egy árat! – s el?vette pénztárcáját.
– Sajnálom, de ahogy az el?bb is mondtam, a baba nem eladó. Csak dekoráció – mosolygott Ádámra udvariasan.
– A feleségem szeretné a babát, s minden eladó, megfelel? árért. Kérem, mondja meg, mennyiért hajlandó eladni?
– Nézze uram! Én alkalmazott vagyok, nem az enyém az üzlet. De azonnal felhívom a f?nököm, s megkérdezem, ha önnek megfelel.
– Kérem, legyen szíves! – dobolt ujjával a férfi az asztalon.
Mikor meghallotta az árat, elmosolyodott. „Ha mindenáron kell, fizesd meg!”
– Ennyi készpénz nincs nálam, de a sarkon láttam egy bankot, azonnal visszajövök – mondta az eladón?nek, s Eszter mellett elhaladva, odasúgta, hogy azonnal jön. ?, mintha most ébredt volna, csak bólintott, s máris újra a babát nézte.
Pár perc múlva, az autóban ültek. A férfinek csak most jutott el a tudatáig, mi is történt.
– Ez hihetetlen. Hol lehetett ennyi ideig? Változott rajta valami? – nézett a felesége arcára, ami még mindig könnyes volt.
– Nem. Csak a cip?je hiányzik – s forgatta tovább.
Ádám el?vette a térképet. Fogalma sem volt, hol vannak.
– Akkor, mehetünk? Vagy már nem akarsz odamenni? – kérdezte tétovázva.
– De. Látni akarom! Felkészültem – s kis bizonytalanság volt érezhet? a válaszban. Ádám kiterítette a térképet. Felnézett a mellettük lév? utcatáblára, majd rányomta az ujját. Aztán vezetni kezdte, s végül elégedetten becsukta.
Az utcában nem volt parkolóhely, a párhuzamos utca elején álltak le. A babával a kezében megállt a valamikori volt házuk el?tt. Itt semmi nem változott. Felnézett az ablakokra. Olyan idegenek voltak. A kapun a hatalmas rézkilincs… Az apja, és az anyja keze nyomával… Meg kellett fognia. A fájdalom feler?södött a lelkében. Vannak sebek, melyek sosem gyógyulnak be. Aztán megállt a járda szélén. A fejét a babáéra hajtotta, s lecsukta a szemét. Nagy volt a zaj. Mint akkor, csak ezek a zajok másfajták voltak. A béke zajai. Autók, munkahelyek, nevetgélések zajai. Beült az autóba. Felhúzták az összes ablakot. Hirtelen csend támadt körülötte. A házat nézte. Majd becsukta a szemét. Kis id? múlva tisztán látta a német tiszt arcát, egy pillanatra. Majd az apja száját nézte. S végre most megértette. Megértette, amit mondott. Még a vész pillanatában is ?t féltette.
– Menjünk vissza a szállodába! – mondta alig hallhatóan.
Szó nélkül elindult. Tudta, most jobb, ha nem szólal meg. A szobában Eszter egy ideig ült, majd a férjére emelte a szemét.
– Úgy vigyázz rá, mint a legdrágább kincsedre! – ezt mondta apa.
– A legdrágább kincsedre? – csodálkozott rá Ádám. – Talán arra gondolt, hogy ez az egyetlen játékod, amit magaddal vihetsz. Ami összeköt az otthonoddal…
– Nem tudom. Apám nagyon szeretett minket, de nem volt szentimentális. Ez nem jellemz? rá.
Felhozatták a vacsorát, s közben megbeszélték, hogy másnap hazarepülnek, ha kapnak helyet valamelyik gépre. Már nincs miért maradniuk, és otthon várják ?ket a gyerekek, unokák.
A vacsorához, egy üveg Tokaji aszút is kértek. A hazalátogató barátaiktól kaptak ajándékba, ismerték kit?n? min?ségét. Ádám a poharát a kezében tartva éppen mondani akart valamit, amikor a boron keresztül megcsillant valami fényesen. Odanézett. Majd lassan, döbbent arccal felállt.
– Az apád, egy bölcs volt – mondta, miközben az asztalhoz vitte a babát.
Az asszony csodálkozva, kérd?n nézett rá.
– „Ha el akarsz rejteni valamit, tedd ki szem elé!” – ezt a törvényt követte – A gombok. Színarany. Közepében egy drágak?vel. A fejdísz. Az álarc, kövekkel kirakva.
Majd hangosan felnevetett – és még az a botcsinálta régiségkeresked? sem vette észre. Nem akarta eladni, meg sem nézte rendesen – nevetett némi elégtétellel a hangjában az áráért.
– Add csak ide! – nyúlt érte az asszony.
Mikor átvette, felemelte a ruháját. A hasán, alig észrevehet?en egy varrás volt látható. Óvatosan felfejtette. Az afrikszer? bélel? anyagba nyúlva kis puha textilcsomagot talált. Óvatosan kihúzta. Kézzel volt végigvarrva. Gyengéden rácsókolt.
– Anya. ? varrta végig.
Kibontotta az öltést. Három aranylánc volt benne, medállal. Az egyik egy Dávid csillag.
Elfutotta szemét a könny.
– Az övé volt. Apámtól kapta – suttogta, miközben kinyitotta a kapcsot, s a nyakába tette. További két gy?r?, ékk?vel, egy pár fülbevaló került ki a kis zacskóból. Bedugta ujját, a baba porcelán fejébe. Onnan is ékszerek kerültek el?. Láncok, gy?r?k. Aztán óvatosan visszavarrta.
Másnap hazautaztak. Az ékszereket szétosztotta a családban, csak az édesanyja láncát tartotta meg. Örökre elt?nt életéb?l, a nyomasztó álom.
Legutóbbi módosítás: 2010.08.21. @ 10:36 :: Tara Scott