Kopott guzsalyra dobva
életem kusza szála,
szétfoszló kóc.
Sarcot vesz a tegnap,
körém fonja a semmit,
lelkem fáklyaként égeti,
fény-árny játékot vetít rám,
örökségbe adja a holnapot,
mi soha nem jön el
a megbénult időkben.
Elhullott emlékekben kutatok,
elfoszlott történés-rongyok
akadnak kezembe,
ócskára koptatott érzések
telepednek lelkembe,
fénytelen éjemben
kapzsi konok kitartón
vágyott álmom ölelem,
makacs akarattal
még mindig az eltűnt
tegnapot keresem,
de már nincs tovább,
ős-ködben egy porszem
milliomod része vagyok,
a mérhetetlen semmi,
minek tér s idő nem jutott,
egy képzelt villanás
mi nem hagyott nyomot
a retinán,
az örök fekete éjszakán.
Parttalan folyókban
szennyes habokkal kavargó áradat
sodor magával,
s szippant a halottak körül
örvénylő mélybe,
még egy pillantás a vágyott
elizeumi mezőkre,
s jön a lét nélkül zuhanás
a semmibe,
Tartarosz mohón felfal.
Legutóbbi módosítás: 2010.08.15. @ 18:32 :: Tiszai P Imre