Az alázat fája
Gáborral csak a következ? hétf?n futott össze. A fiú arca azonnal mosolygósra váltott, amint meglátta. Bocsánatot kért beszélget?partnerét?l, s Noémihez lépett.
– El ne menj mellettem, miel?tt a Mossad ki nem vallat! Na, hogy volt a fogadtatás?
– Hááát…
– Kicsit lelkiismeret-furdalásom volt, mert nem készítettelek fel Szalaynéból. Rendes csaj, csak „ami szabál az szabál!” S utálja a protekciózást. Meglátod, nem is olyan vészes. Ha végzed a munkádat, bizonyítasz, megbecsül majd – bátorította Gábor.
– A lányok kedvesen fogadtak, de er?sen idegennek érzem itt magam még. Lehet, én vagyok furcsa, de mintha egy maszk mögött lennének. Annyira mások otthon az emberek. Ezek mosolyognak, de… Néha úgy érzem kedvességük leereszked?, lenéznek.
– A munka hogy ízlik?
– Feszélyez, hogy állandóan kérdez?sködnöm kell, sok mindent nem tudok, ebben az épületben nehezen igazodom el, de bele fogok jönni. Egyel?re csak magyar nyelv? anyagokkal engedik, hogy dolgozzam, mert nincsenek nyelvvizsgáim. Jöjjek egy kicsit bele az itteni kerékvágásba, s leteszem ?ket.
– Így akarlak! – mondta Gábor. – Bocs, most mennem kell. Fontos megbeszélésem van. Még találkozunk itt, bár én elég sokat utazom.
Szalayné idegesen lépett be az irodába.
– Hol van Yvett?
– Elment Hámori Viktor képvisel? úrral, mert… – kezdte magyarázni Luca Yvett bizonyítványát.
– A föld alól is kerítsd el?! Itt van egy sürg?s német nyelv? irat, amit le kellene fordítani – förmedt rá Szalayné. – Amint megjön, hagyjon mindent, s fordítsa le! – dobta Yvett asztalára az iratot, majd kiviharzott.
Noémi egyedül maradt. Gondolt egyet, s lefordította. Alig készült el vele, amikor berobogott Yvett.
– Hol van az az irat? Szalayné azt hiszi, szórakozni mentem? – dühöngött a mögötte belép? Lucának.
– Itt van – szólt Noémi. – Nézd át, ha más dolgod van, be is gépelhetem. Van vagy két szakkifejezés, amit nem vagyok biztos, hogy helyesen fordítottam le.
Yvett elvette a két lapot, vett egy piros ceruzát, s az asztalához ült. Mikor kész lett, odahívta Noémit.
– Ebben nem két hiba van, hanem tömve van hibával – mondta mosolyogva. – Drágám, egy kicsit jobban oda kellene figyelned! Tudod, itt nem lehet tájszólásban fogalmazni… F?leg egy olyanak, aki öt nyelvet beszél…
Noéminak az agyára ment a vér, amint a kipirosozott iratba pillantott. A két szakkifejezés közül, amiben nem volt biztos, az egyik tényleg hibás volt. Volt egy hibás mondatszerkezet, mely részben a román nyelv hatásának, részben a német szórend tükörfordításának volt köszönhet?. Egy vessz? hiányzott. Az ultraibolya sugárzás UV-sugárzásra volt átjavítva, s többi pedig, amit?l hemzsegett a piros a lapon, az összes „fel” igeköt?it Yvett „föl”-re javította át.[1] Noémi megfordult, a táskájából kivette az aznap reggel munkába menet vásárolt Helyesírási kéziszótárt, fellapozta, majd Yvett orra alá dugta.
– Lehet, hogy id?nként románosak a mondatszerkezeteim. Bizonytalan vagyok egyes szakkifejezésekben. De a magyar nyelvben a „fölött” is a „felett” is, a „föl” is a „fel” is helyes. Azokat nem javítom ki, mert nem vagyunk Szögödön, ahol könyöröt ösznek möggyel! S aki ilyen modorban oktat ki, az vegyen annyi fáradtságot, s tanulmányozza át a Helyesírási kissszótárt, s tanuljon meg helyesen magyarul, s ne javítsa ki az ultraibolya sugárzást egy idegenb?l átvett kifejezésre! Ami hibás kijavítom, de ami nem, azt nem! – emelte fel a hangját Noémi.
A kiabálásra Szalayné is belépett.
– Yvett, majd Noémi egyenként az irodámba! Luca, addig gépeld be, amúgy is te gépelsz a leggyorsabban.
– De… – hebegett Luca, aki két t?z közé került
– A szótár szerint – vágta el a vitát Szalayné.
– Most hogyan? Mindkett? benne van… A felett is, a fölött is… – tanácstalankodott Luca, mikor Szalayné és Yvett átmentek Szalayné irodájába. Noéminak nem volt kedve nevetni Luca komikus tanácstalanságán. Az ajtón túlról csak szófoszlányok sz?r?dtek át. Egyetlen kifejezés jött át csak világosan: „Nagykép? oláh szuka!” Noémi Lucára pillantott, aki elsápadt. Leült íróasztala mögé, s az arcát a tenyerébe temetve merült gondolataiba. Amikor kinyílt az ajtó, felállt, s odament a belép? Yvetthez.
– Sajnálom, hogy éppen ennyire elragadtattam magam az adott helyzetben.
Szalayné el?ször Noémira nézett, majd várakozóan Yvettre. Yvett habozott, majd el?bb Szalaynéra pillantva ezt válaszolta kissé kényszeredett hangnemben:
– Ok, rendben. Felejtsük el.
Noémi már indult Szalayné irodája felé, amikor Szalayné rászólt.
– Úgy látom nem szükséges a meggy?z? lelkifröccs. Nem szeretném, ha a mai történetnek folytatása lenne.
– Én a magam részér?l lezártam az ügyet. Megpróbálok jobban ügyelni – ígérte meg Noémi.
Este már távozásra készen lépett be Szalayné az irodába, ahol Noémi dolgozott.
– Mit csinál itt ebben az órában? Már rég lejárt a munkaideje.
– 35 perce – nézett Noémi az órájára.
– Mivel foglalkozik?
– Gyakorolom a gépelést. A saját papírommal –magyarázkodott. – Itt a nyugta róla, ma délben, ebédszünetben vettem a szótárral együtt.
– S még mit vett? – kérdezte Szalayné, látván, hogy van még egy könyv a nylon-szatyorban.
– Jog. Hogy tanuljam a kifejezéseket.
Szalayné belelapozott.
– Adok jobbat. Ezért kár volt pénzt kiadnia. Ez itt nem ügyvédi iroda – visszament saját irodájába, majd két könyvet adott át. – S itt van az én régi írógépem. Hazaviheti, gyakoroljon otthon, a munkahely nem kocsma, hogy estig itt ücsörögjön. Ha tényleg van sürg?s munka oké, de ha nem, gyakorolni otthon is tud.
– Köszönöm.
– Amikor ígérgette, hogy mindent megtanul, nem hittem, hogy komolyan is veszi az ígéretet. Láttam én már ígérgetéseket, kitartás nélkül. Elkésik a munkájával, benn marad munkaid? után. Nem magyarázkodik, hogy nem tud elég jól gépelni, hanem leül gyakorolni. Eltéveszt egy szakkifejezést, egy óra múlva szakkönyvet vásárol, és Helyesírási kissszótárt. Nem magyarázza a bizonyítványát, hogy miért kapta fel a vizet, hanem bocsánatot kér. Elnézést, pontosítok. Sajnálatát fejezi ki, hogy éppen ennyire – nyomta meg a szót Szalayné – elragadtatta magát. Meghagyta neki az illúziót, hogy gy?zött. S közben ön az úrilány, hiszen bocsánatot kért, a másik nem. De nem hajtott fejet! Nem is rossz stratégia! Egy kilométerr?l látszik, hogy más világból származik.
– Nincs választásom.
– Ambíciója van és munkabírása is. Ki volt a példaképe? Mert ezt példakép nélkül nem lehet. Megemelem a kalapot el?tte.
– A diákjaim.
– Tesséééék?
– Igen, jól hallotta. Szüleim is szorgos emberek voltak, de a legnagyobb benyomást rám a diákjaim tették. CeauÃ?Ÿescu ?szönként a diákokkal szedette be a termést. Amikor délután visszaértünk a faluba, én estem össze a fáradtságtól. Általános iskolás diákjaim eszében meg se fordult, hogy ne menjenek a szüleik földjére segíteni. Szedték tovább a krumplit szüleikkel együtt sötétedésig. Kemény az élet Székelyföldön, nem olyan a talaj, mint itt az alföldön. Zordabb az id?járás is. Még kollektivizálni se volt érdemes azt a falut.
– Na, még ilyent se hallottam. A diák, mint a tanár példaképe! Jó pap holtig tanul. Még jobban meggy?zött, hogy kakukkfióka ebben a világban.
– Nincs szándékom az lenni…
– Ambíció, görcsös igyekezet, túlérzékeny. Kisebbségi szindróma. Otthon csak egy magyar volt. Hogy mondják a románok?
– A bozgorra gondolt?
– Arra. Nem volt jó román, mert magyar volt. Jóval többet kellett tudnia, hogy érvényesülhessen. Vagy többet dolgoznia.
– Édesapám helyett kétszer is, amikor munkahelyet váltott, két embert vettek fel[2] – ismerte el Noémi.
– Itt pedig büdös oláh szuka egyesek szemében. Cseberb?l vederbe esett. Megint kisebbségben van. Magyar kisebbség Magyarországon. Megint bizonyítania kell.
– A munkahelyem elvárásainak akarok megfelelni.
– Görcsösen. De közben egyre másabb lesz, mint a többi. Egyre jobban kilóg a sorból. Többlettudásával, ambíciójával, következetességével, ahogy céljait követi féltékenységet, irigységet ébreszt másokban.
– Nem tudok többet. Utol kell érnem ?ket.
– Valóban nem. Még nem. De egyik kollégan?je sem haladt így a beilleszkedésben. S látják, hogy meg fogja el?zni ?ket. Félelmet ébreszt bennük.
– Látom kiváló pszichológus. És nagyon ismeri a kisebbségi gondolkodást.
– Édesapám zsidó volt. Túlélte Dachaut. Bár református voltam, édesanyám hitét követve, sokan a zsidó fattyat látták bennem. Mondja, melyik kegyetlenebb? – fordított hirtelen a szón Szalayné. – A bozgor, vagy a büdös oláh?
Noémi hallgatott.
– Szóval a büdös oláh. Pedig az lepereghetne róla. Hiszen nem igaz. Ezt tudja jól. Ott mások nem fogadták el. A románok. Itt viszont azok, akiket a sajátjainak gondolt. Mert magyarnak érzi magát. A tieidnek nehezebb megbocsátani. Azoknak kötelességük lenne elfogadni… A bozgorozóknak lehet mondani, hülye nacionalista, de a magyarnak nincs mit mondania. S ez teszi oly érzékennyé. Érzékenyebbé, mint egy átlag kisebbségit.
– Érzékenyebbé bizonyos dolgokra – pontosított Noémi.
– Vigyázzon az általánosítással.
– Utálom a fekete-fehér felosztást, amikor valaki vagy szent, vagy sátán. S ha hibája van, már nem lehet szent. Egyik pillanatban szent, a másikban sátánná válik… Megtanultam különbséget tenni, még otthon. Voltak román barátaim még Marosvásárhely után is. Remélem itt is sikerülni fog.
– S az érzékenységével mit fog tenni?
– Van egy ötletem.
– Na, kíváncsivá tett – felelte Szalayné, majd elbúcsúzott. Noémi is összecsomagolt, s írógépest?l hazaindult.
Másnap, amikor Szalayné belépett Noémiék irodájába, azonnal felt?nt neki a képkeret Noémi asztalán.
– Megnézhetem, ki bátorítja? – mosolygott rá a lányra. Noémi odanyújtotta a keretet.
– Nem ki, mi – mosolyodott el ? is.
Szalayné meghökkent a keretbe helyezett apró feny?ág láttán. Alatta egy versszakasz.
A törpefeny? fája
Alázat fája itt.
Nem hívja ki öntelten,
Mindig viharközelben –
A menny villámait.
– Hogy minden pillanatban juttassa eszébe? – kérdezte Szalayné. – Nem rossz stratégia… Valahonnan ismer?sök ezek a sorok… Mintha hallottam volna ?ket még valahol. A címe Törpefeny??
– Igen. Reményik Sándor verse.
– Az ki? – kottyantotta közbe Yvett, aki addig nem szemrevételezte a „képet” s közelebb jött.
Noémi mély lélegzetet vett, mégsem válaszolt. Nem tudni, hogy ki az a Reményik Sándor! Ezt illene tudnia annak, aki magyar! A lélegzetvételnyi id? alatt aztán eszébe jutott, hogy ? sem ismeri mind a kortárs magyarországi írókat-költ?ket.
– Az egyik legnagyobb erdélyi magyar költ? a két világháború között – világosította fel Szalayné.
– Index alatt volt a kommunizmus alatt – tette hozzá Noémi.
– Alázat? – olvasott bele Yvett a versbe. – Az alázatot dics?íti?
– Nem az alázaton van a lényeg, hanem a szakasz végén – felelte Noémi, majd elszavalta az egész verset.
– Ez önnek több, mint egy egyszer? idézet – állapította meg Szalayné. – Van ön számára olyan mondanivalója is, amit mi nem értünk. Úgy van-e?
– Lehet – ismerte be Noémi. De nem mesélte el a történetet.
Dél fele Szalayné hívatta Noémit.
– Úgy gondoltam hozzájárulok bizonyítási kényszere csökkentéséhez. Van egy fordítói nyelvvizsga. Érdekli?
– Igen! – csillant fel Noémi szeme – majd szorongóvá vált a hangja. – Mennyibe kerül?
– Holnapután kezd?dik. Franciából…
Noémi lehervadt.
– Franciából nem tudok felkészülni addig. Angolból, németb?l igen, de abból nem.
– … németb?l vagy angolból jelentkezhet. Választhat. Küldjük, tehát a munkaadó fizeti. A tanfolyam két hónapig tart, utána van a vizsga. A tanfolyamon els?sorban a szaknyelvvel fog ismerkedni.
– De…
– De hogy önnek csak ideiglenes a munkahelye? Ezt akarta mondani? Ezen segíthetünk! – mosolyodott el Szalayné.
Noémi nem akart hinni a fülének.
– Akkor az állásom…
– Végleges. De csak ha ezt aláírja… – kacsintott rá Szalayné. – Ám legyen felkészülve: lesznek itt még viharok… De hát egy törpefeny? állja azokat!
– Egyszer már kicsavart gyökerest?l… – komorodott el Noémi.
– Hagyja a múltat! Örüljön a jelennek! Vigye át ezt az iratot Dimény képvisel? úrhoz.
[1] Személyes élmény “Neveljünk de hogyan? cím? könyvem magyarországi kiadásakor.
[2] Édesapámmal esett meg.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:58 :: Adminguru
