Addig nem engedted, hogy közelebb jöjjek —
egy karnyújtás mindig elválasztott tőled.
Az a nyári este. A ránk borult égbolt.
Az a szívdobbanás. Akkor, ott. Miénk volt.
A hajad illata. Fény a pupilládon.
Hitetlenkedésem. Beleborzongásom.
Én rontottam el, és te voltál, ki hagytad;
karnyújtáson belül tűnhettem pimasznak,
mert határtalanul bizonytalan voltam:
tudni akartam, a határ nálad hol van.
Ott volt, hol gondoltam, de azt nem sejtettem,
hogy átlépnem rajta jóvátehetetlen
– bűnnél is több – hiba. Így kerültem újra,
immár véglegesen karnyújtáson túlra.
Esdeklés hiába. Majd árulás, ármány,
hogy egy szatellit a bolygóról leválván
önmaga pályáján keringhessen végre.
S mégis: te löktél a csillagközi térbe.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:50 :: Bátai Tibor
