Feketében csak a rigó szép, amúgy a a szín nyomasztó, a sötét ingerlő jele. Ő mégis, az időt göngyölítve öleli át és éli veszélyesen puszta életét, oly gondtalanul, mintha nem is célozná meg percenként a vész millió formája. Csak totyog és csipegeti a számomra láthatatlant, nem riadozik! Kóbor kutyákkal ellentétben, akik egy emberi mosolyért bármire képesek, a rigó tartózkodóbb. Megengedi, hogy nézegesd, akár egészen közelről is, nem mint a fecske, neki egyetlen csendesebb mozdulat, zöld szemek pici surranása is elegendő, hogy habozás nélkül meneküljön. A rigó bátrabb, nem vakmerő, mint a téren lakmározó galambok, akikre ha rátaposnál sem röppennének odébb, tudják, hogy nem teszed meg. Az utca közepén oly nyugodtan csipegetnek, feléjük a zöld jelzésen át száguldó kocsik előtt, valami embertelenül elképesztő magabiztossággal, az utolsó centiméterek iszonyatában lebbennek csak odébb. Falatoznak nyugodtan a számunkra láthatatlan elemózsiából. Fekete rigóék tavasszal négyen voltak, felnőttek, olyan átlagos testalkatúak. Szorgalmasan gyűjtögetik az ablak alatt, a kískert nyújtotta csemegét. Barátok vagy család, nem lehet tudni, mind felnőttek, talán haveri kapcsolatban lehetnek. Különben is kivel barátkozzon egy fekete rigó, ha nem fekete rigóval? Hosszabb ideig nem láttam őket, amikor tegnap, a csendesen szemerkélő esőben észrevettem az egyiket, egész napos gyűjtő tevékenységében, fáradhatatlanul táplálkozva. Olyan volt, mint egy kisebb töltött galamb. A naptár ugyan csak augusztus 31.-ét mutatott, elméletileg odébb a tél, de nekik kegyetlen és kemény. Nekünk fehér, nekik nagyon is fekete. Lehet, azért fekete a színük, hogy előtartalékolva átkínlódják, vagy belepusztulnak. Harmadik lehetőség nincs. Az én kis kövér madaramnak, akit barátomul tudok, szorítok, hogy élje meg a tavaszt családostól, haverostól. Hiszen nem csak én, sokan mások is szeretnénk még gyönyörködni itt, az összezsúfolt betontömbök között, egy kis valós természetet idéző, némileg háziasodott, azért mégis vad, gyönyörűségben.
Fekete rigó, fekete rigó, fehér a tél, vágyad a léted, elébe mégy süppeteg mételynek, nem várod, hogy jöjjön elébed. Fekete rigó, fekete rigó, ma látlak kedves, jó madár az életedért szurkol itt egy nagy, kétlábú hű barát.
Érzem, átteleltek, sokak lelkét könnyítitve meg. Mások jobb sorra nem érdemesek, csak szerencsésebbek, mint ti. Kivárjuk! Átéljük a telet, hogy lássuk, amint a kínok után, úgy kezdtek újra mindent, mintha mi sem történt volna a dermesztő fagyokban.