– Emberek, mars fel a remorkára! – dörrent oda cseppet sem barátságos hangon Korompi Béla, a csákányaikat és lapátjaikat szorongató, azokra támaszkodó, még majdnem az alváson onnani világban kábuló munkatársaira, akiknek sem főnöke, sem parancsnoka nem volt. Hivatalosan semmiképpen, a valóságban annál inkább! Béla tipikusan „csöntörők” alkat volt. Alacsony, a válla szinte olyan széles, mint teljes testmagassága., nyaka is fejének szélességével vetekedett. Ha reggel befogják egy eke elé, képes lett volna estig húzni ló helyett. Szóval szétrobbant az energiától. Fizikai munkában ez semmi esetre sem hátrány. Munkaidejük sötétben kezdődött és sötétben ért véget, de Bélának mindig volt még az otthoni munkára és kocsmázásra is ereje. A többiek vagy az egyiket, vagy a másikat -hellyel-közzel- végezték el, ha kocsmázásra nem jutott, lementek a saját pincébe, azért azt ki nem hagyták, de a lehető legkorábban ágyba zuhantak, így sem maradt több öt, hat órányi alvásnál. Az erős testalkat mellé -enyhe megfogalmazásban-, erős egyéniség is párosult. Valójában önkéntes rabszolgahajcsárként, mindent és mindenkit túlteljesített. Szidta, gúnyolta kevésbé bivalyerős munkatársait. A vicc szintjéig ezzel nem is lenne baj, ez egy ilyen munka. Talicskát kell tolni, csákányozni, lapátolni, egész nap, zsákban hordani a töltésre a homokot és földet. Nem egy úri passzió. Mindenhol voltak munkavezetők, hivatalból hajcsárok, ám ahol Béla dolgozott ott megspóroltak egyet, mert egész napját, a fizikai munkához való bivalyerejével, már-már kéjes szórakozásszerűen élvezte ki. A gond akkor kezdődött, amikor az első munkanapon, a rögtön utána teljesítőre kezdett el üvölteni.
– Te taknyos! Milyen ember az ilyen! Fogd a lapátot, rakjad, told a talicskát! Dolgozunk, nem játszunk, nézd, hogy épül a töltés!
Korábbi barátja csendben visszaszólt.
– Én már tisztára kifulladtam, mindjárt folytatom, csak szusszanok egyet.
– A lusta disznó fejedet! – és lekevert egy nagy büdöset.
Hatalmas verekedés lett, nem sokáig tartott, Béla mindenkinél erősebb volt, így korábbi barátja -tetszett, nem tetszett-, másodiknak volt kénytelen mögé sodrodni, a többiekről nem is beszélve. Béla vérszemet kapott, úgy gyepálta a gyengén teljesítőket, mintha neki dolgoztak volna, pedig egy petákkal nem kapott többet vagy kevesebbet. Napi bérben dolgoztak.
– Jól élünk, dolgozunk egész nap, még fizetnek is érte, ti meg a fejemre hozzátok a szégyent! – Durr egy pofon jobbra, durr egy másik balra. Zsákolás, lapátolás, talicska tolás közben, hajnaltól estig, fölös energiáját levezetendő, még harsány nótázásra is maradt bőven ereje, azt meg végképp nem értette, hogy egyik-másikuk miért kevesli az éjszakai 5-6 óra alvást, neki 2-3 óra is elég lenne, de ha napokig nem kellene aludni, az sem lenne gond. Vasból volt és lassan környezetét saját ízlésére, szépen vassá gyúrta, hogy a legények már remegő gyomorral keltek, idegtől gyötörten nyomták a napi nehéz munkát és még az oda-vissza úton, az utánfutón sem volt nyugtuk.
A bóbiskolás bűncselekmény szintet érintett Bélánál.
– Lusta disznók, ne bóbiskoljatok, üljetek rendesen, egyenesen, fogjátok a szerszámokat katonásan, keményen! Mi lesz veletek a seregben taknyos nyápicok?
Lassan elterjedt a hír, hogy ez a Béla a saját korosztálya közüliek egyeduralkodójává nevelte ki magát és
terrorizálja őket. Senki nem szólt semmit. Az öregebbek örültek, hogy van egy erős, kemény ember, aki nem
csak jól bírja a munkát, hanem ráncba is szedi a lődörgő, lusta pelyhedző állú taknyosokat.
Nos, az esténként legurított 6-8 sör, nem kevés pálinka és bor után már a kocsma is kiürült, hiszen ha Béla ott volt, úgy iszkoltak el a vendégek, mint agyon ijesztett nyulak. Béla úszott a gyönyörben, karriert csinált! Ő, ennél többet az életben soha nem akart. Életcélja a reggeltől estig, vagy még azon is túli dolgozás,
jó kemény fizikai munkát, annak minden formáját. Este egy kis itóka, no nem sok, csak amennyi egy férfinak jár. Éjféltől 3-4 órát aludt és reggel kezdte elölről. Neki paradicsomi állapot volt, az összes többinek pokoli. Nagyon-nagyon a begyükbe került. Ha a járdán nem tért ki neki valaki, egyszerűen nekiment, rosszabbik esetben még be is húzott neki kettőt, hármat. Soha nem sportolt, de annál többet dolgozott. Olyan kerületű bicepsze volt, hogy az méreten felüli kategóriába esett, közelebb állt a sonkához, mint az emberi kézhez.
Sokakra rájárt a rúd, de a sor végén álló Samu és Balambér nagyon berágtak rá, hiszen őket verte a legtöbbet. Ha még csak ordított volna, azt kezdték már lassan megszokni, azt is, hogy a kedvéért háromszor annyit kellett dolgozni, mint normálisan ugyanazért a pénzért, de ennyivel nem úszták meg. Ekkor kezdtek el terveket szőni. Előbb ezek a tervek csak csendesen kesergő fantáziálások voltak, aztán egy este úgy döntöttek, másnap reggel nem Béla lesz az első a gyülekezési helyen. Ezt egyetlen alkalomra is nehéz volt megoldani, mert a mindig energiától duzzadó Béla, bő félórával mindenki előtt kötelességtudóan megjelent a gyülekezési helyen és hiába érkeztek a többiek is a rendes idő előtt, már kezdődött is az aznapi lusta disznózás, néhány kellemetlenül fület csengető hajnali pofon kíséretében.
Balambér és Samu összekapták magukat, fél háromkor felkeltek és felszerelkeztek. Féltek! Nem akartak ők semmi egyebet, csak egy igazi mórest, olyan észretérítő meglepetést adni -az önmagát lassan falu rémévé kinőtt- Bélának. A dülőn, egy rövid erdős szakaszon várakoztak, szőlőkarókkal a kezükben, jó messze mindentől és mindenkitől. Az emberek még az igazak álmát aludták. Béla megjelent, nem lehetett összetéveszteni, olyan széles volt. Peckesen, kihúzottan járt -alacsonyságát ellensúlyozva-, mikor senki nem látta, akkor is. Tekintélyét nem pazarló, elbízott, hetyke léptekkel közeledett. Az eredeti terv szerint jobbról, balról két-három csapással oldalba simították volna, aztán a bátrak fegyverét a gyávákéra cserélve elfutottak.
Béla nagyon ijesztő volt, a még nem is hajnalodó éjszakában is.
– Te Samu, ez megesz minket, ha felismer, apró darabokra szed.
– Rosszabb is van annál, el is költözhetünk azonnal, egy életre nem lesz nyugtunk a nap egyetlen pillanatában sem.
– Rendben, nem ismerhet fel! Várj, épp itt jön, csendesedj! Állj a fa mögött, mert még az árnyékot is észreveszi ez a bivaly. Most!
Kiléptek mind a ketten és sújtottak, mikor Béla már háttal volt nekik. Nem is sejthette, kik voltak támadói. Úgy terült el, mint egy általa ledobott homokzsák. Meg sem mozdult többet. A két fiatal visszaállt a fa mögé és egy kicsit vártak.
– Ez nem mozdul. Miért nem kel fel?
Odaléptek, megfordították. Nyitott szemekkel nézett rájuk a halott Béla, kemény, nyugodt tekintettel.
– Ez meghótt!
– Meg. Tűnjünk el, de gyorsan!
Ledobták a karókat és futottak az életükért, vagy maguk sem tudták, hogy miért. A szőlőhegyen egy pincében húzták meg magukat, délutánra előkerültek.
Nem sokat tudtak az ujjlenyomat vételről, sem semmi ilyesmiről, de hát olyan egyértelmű volt minden anélkül is, hiszen ők ketten párologtak el, mindenki más megvolt. Búvóhelyektől bár hemzsegett a környék, de nem sokat veszítettek avval, hogy hamar megtalálták őket.
Vallottak. Nagyjából azonos büntetést kaptak, ennek ellenére az egyik nagyságrenddel kevesebbet töltött, mint a másik, aki rosszul viselte a fogság első szakaszát és oda nem illő szavakkal ordítozott a bíróra. Nem kellett volna, akkor neki is harmadolnak, negyedelnek, amnesztiáznak.
Nagy temetés volt, senki nem maradt otthon.Tulajdonképpen nem nagyon sajnálták, sokan csak azért mentek, hogy lássák őt holtában. Meg aztán a faluban fél évre a hétköznapi unalmat az eseten való csámcsogás váltotta ki. Kubikusék dolgoztak tovább, mintha mi sem történt volna. Vagy mégis? Egy ember tragikus halála árán egy kicsit nyugodtabb munkakörülményekre leltek.
Legutóbbi módosítás: 2010.09.24. @ 09:39 :: Boér Péter Pál
