Minden írásműnek két fontos szereplője van: a szerző, aki megalkotja és az olvasó, aki elfogyasztja. Van még olykor egy közbeeső személy is (szerkesztő, lektor), de ez jelen esetben elhanyagolható.
Az író gondol valamit, szavakba önti, és úgy véli, hogy azt írta meg, amit akart.
Az olvasó elolvassa, ért belőle valami mondanivalót, vagy azt, amit az író üzent, vagy valami mást.
A szavak ugyanis olyanok, mint az ízlelések: „hiába őrlünk egy malomban, minden szájban más a falat!”
És bizony gyakran előfordul, hogy az édes kissé keserűnek tűnik, a meleg langyosnak, tehát az étel (a mű) nem ízlik a fogyasztónak. Ezt a szakács (az alkotó) legtöbbször nem érti meg, pláne nem fogadja el.
És ebben az esetben senki sem elégedett.
Pedig mindössze annyit kellene megérteni, hogy a maga oldaláról mindenkinek igaza lehet — de nem lehet egyidejűleg fehér és fekete valami. És hogy melyik álláspont nyer, az a sajátos erőviszonyoktól függ!
Az alábbi példa (az írás szerzőjének nagyvonalú engedélyével) azt próbálja megvilágítani, hogy az olvasó a szerzőhöz képest bizony másképpen értelmezheti az írásművet, ha az erre alkalmat ad.
Telerekedés
Tele vagyok előítélettel.
Ez a túléléshez szükséges tapasztalat.
Te sem kellesz hozzá, meg az az atipikus eset, amivel szolgálnál,
Amivel el akarsz téríteni a rólad — nélküled — alkotott képtől.
Én így vagyok tökéletes, rendíthetetlen, akár egy székrekedés.
Az olvasó elolvassa, meghökken. Aztán elolvassa még egyszer, hogy jól olvasta-e előszörre. Aztán elkezd gondolkodni azon, amit olvasott. Vagyis olvas és értelmez.
Az írásnak az első szavai megnyerőek, mert őszintének, önismeretet tükrözőnek tűnnek. „Tele vagyok” mondja, és ezzel asszociatíve utal arra, hogy „tele van a hócipőm… (esetleg a tököm)”, ugyanakkor kifejezi a mértéket is, mert nemcsak a részei vannak tele, hanem az egész ember. Íme, a sűrítés és árnyalt összegezés kiváló példája. És ez még csak az első sor!
És mivel van tele az akármije? Előítélettel! De mi is az előítélet? Elfogultságból eredő, nem tapasztalatra alapozott vélemény. És a szerző ezzel van tele. Le a kalappal, hogy így szembenéz a helyzettel!
De miért fontos ezek kinyilvánítása már rögtön az elején? Mert tapasztalatot tükröz. És miért kell a tapasztalat átadása? Mert ez a túléléshez szükséges. És mit akar túlélni az író? Ez egyelőre nem derül ki, de valószínűleg nem fontos, ha már nem említi a szerző. Így viszont az olvasó csak azt tudja, hogy valamit túl kell élni, de hogy mit — az homályban marad.
Most egy kissé zavarodottnak érzi magát az olvasó. Ha az előítélet nem tapasztalatra alapozódó nézet, akkor lehet-e a túléléshez szükséges tapasztalat annak felismerése, hogy a szerző tele van előítélettel? Képzavarnak tűnik, de az olvasó abban reménykedik, hogy ez a dilemma a későbbiekben megoldódik. Ezért tovább olvas.
„Te sem kellesz hozzá.” Kicsoda? Újabb homály, titok marad az illető, ezzel az író egyfajta misztikus leplet terít a műre. A tapasztalathoz elég, ha én vagyok — véli. Mert mit is adhatnál hozzá („te”) ? Valami atipikus esetet, ami a túléléshez szükséges tapasztalatot nem gazdagítja. Legfeljebb eltérít a szerző által alkotott képtől, amit a homályban hagyott személyről alkotott, méghozzá arról a valakiről, akiről szól a mő.
Ha ugyan róla szól…
A dráma lassan kibontakozik, már tudjuk, hogy az előítélet egyenlő a túléléshez szükséges tapasztalattal (bár még nincs a dilemma feloldva) és ne tagadjuk, ez filozófiailag is értékes felfedezés! Az is kiderült, hogy a „te” úgy van, hogy valójában nem is kell az elméleti tétel megalkotásához. Az atipikus esetek ugyanis eltérítik a gondolkodást a tipikustól. Márpedig a szabályok a tipikus tapasztalatokra alapozódnak.
Az olvasó értékeli ennek a jelenségnek a finom megrajzolását. Egyszerű költői eszközökkel, szóképek és asszociációs kapcsolódások nélkül operál a költő. Lehet, hogy ez némileg snassz, de ha valaki nem bambultan olvas, akkor jobban beleéli magát a költő — mit tagadjuk — egyszerű lelkébe.
A dráma ezzel eléri csúcspontját, jön az összegezés. Arra az örök dilemmára, hogy „ki vagyok én?”, (ami minden emberben megfogalmazódik élete során), saját tapasztalata alapján az író leszögezi: „én így vagyok tökéletes”. Első pillanatra az olvasó meghökken és felvetődik benne: miért is? Talán mert tele van előítélettel, ahogy rögtön a vers elején leszögezte? Vagy talán azért, mert képes valakiről képet alkotni – nélküle is? A kérdés ott lebeg a vers fölött, de a válasz nem világos.
Csak annyi szűrhető le, hogy a költő, aki egyébként tökéletes, a versében, amely egyébként a túléléshez szükséges tapasztalatot összegezi — örökérvényű hatállyal leszögezi: a tökéletesség magában foglalja a rendíthetetlenséget. Ez némileg zavarba ejtő, de nyilvánvaló, hogy az író a saját leszűrt tapasztalata alapján joggal fogalmazza meg önmaga tételét.
Az olvasó már azt hiszi, hogy érti a mű üzenetét, amikor eszébe ötlik: a „Te” nem derül ki! Kihez szól, kinek szól az írás, ki a címzett? Milyen viszonyban van a szerzővelő Miért írta meg a költő? Mit is akar valójában mondani?
Aztán úgy véli, hogy a költő az írást jó tanácsnak szánja!
Azt tanácsolja: kedves olvasó, ha tökéletes akarsz lenni, légy rendíthetetlen. Sőt, nem akármennyire és akármilyen módon, hanem úgy, mint a székrekedés. Mert így a tapasztalataidat kínlódva és némi nehézségek árán szülöd meg.
De rögtön előbukkan ekkor a zavar: ha nincs székrekedésed, akkor nem lehetsz rendíthetetlen? Ha pedig nem vagy rendíthetetlen, akkor nem lehetsz tökéletes? Kezd a massza összezavarodni!
Túljutva a meglepetésen, az olvasónak még az is eszébe jut: a székrekedés ellen a reklámokban tucatnyi gyógyszert ajánlanak. Vagyis a székrekedés útján azért sem lehet eljutni a tökélességig, mert ilyen helyzetben nem a szenvedés útját járja be az ember, hanem jófajta hashajtóval megszabadul a gondjától, vagyis rendíthetetlen székrekedés ma már nem létezik.
És levonja a maga következtetését: a székrekedés a tökéletességhez vezető út állomása!
Aztán az olvasó legyint: egye fene, vesszen a tökéletesség!
Ennyi a példa. És ebben van némi önkritika is! Én humornak szánom ezt az írást, de ha valaki komolyan veszi — mit tehetnék…
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:23 :: Bonifert Ádám
