Az ég szeméből megcsillanó reggel
úgy szült a földre új varázslatot,
mint amikor csodát talál az ember,
s nem tudja tény ez, vagy csak álmodott.
A dombok arcát elhagyta az árnyék,
nyitott szemekkel ébredtek a fák,
más képet rajzolt az ismerős tájék,
és hallgattuk a hajnal dallamát.
Halk neszek jöttek, lombok suttogása
széltávírón üzenetet hozott,
e hajnal nem az éjjel folytatása,
valami más ez, nem a megszokott.
Hajnalok között nem volt még ilyen szép,
reggelek között párja sose volt,
a perc levette elkoptatott leplét
és új ruhába öltözött a hold.
Most már miénk e hajnali dobogás,
a friss lehelet, a bőr harmata,
hűvös reggelen tűzhányó lobogás,
játékos szívek forrongó dala.
Most már miénk e csillagjáték képe,
a tűzbeolvadt vágyak elhullása,
egy ritka óra különöse-szépe,
mi eddig még nem – már sose múlása.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:57 :: Bonifert Ádám