*
Önmagamból nyúlok feléd,
lélekujjal megragadlak,
s mit tagadjam, felkavarnak
hozzád kapcsolt életmesék,
tovább nyújtom fénykezemet,
s ott vagy nekem, árnyalt alak,
ahogy egykor formáltalak,
mint semmit a képzeletek.
Önmagamban teremtettem
azt, aminek ma is látlak,
adtam neked fényes szárnyat,
hogy elszállhass feledetten,
ha mellőlem leír a sors,
s szerelmi erőnk elfolyik –
visszajárva most akkorig,
nincsen visszhang, ha hozzám szólsz.
Ami voltál, széjjelesett,
összerakni nem érdemes,
mégis emlékként érdekes
múltjainkból egy-egy szelet,
s ha beborít régi zsoltár
keserédes pillanata,
már nincs íze, sem illata
annak, ami egykor voltál.
Legutóbbi módosítás: 2010.09.20. @ 17:59 :: Bonifert Ádám