Böröczki Mihály - Mityka : Dal diólevélre

Nyomtatás

Én másnak hittem addig a világot,

míg darabokban belém nem botolt,

s a kandikáló, búvó tisztaságot

befröcskölte egy istenverte folt.

A szám maradt gyerekkoromnyi tátott,

és ingem, gatyám összemaszatolt,

most bűn gubancol, kifosztottan állok,

de nem lett gazdag, aki megrabolt.

Egy diófának szoktam elmesélni,

hogy ősztől, téltől fölösleges félni,

a csonthéj alatt ép gerezd lapul,

s a roppanás zajában szenvedélynyi

erő ígéri jó tavaszt fog élni,

és újra nő, bár tudja – újra hull.

*

Sokat tűnődtem – igaz mi se volna,

ágon levél nő, törzset görcs gyötör,

s a fa is tudja, ha földig hajolna,

nem nyújtózhatna jókedvére föl.

Ahogy levél hull avarbarna bolyba,

a zaj a zajjal zizzenést pöröl,

és mintha Isten hangszere dalolna,

a szín a hanggal összetündököl.

Így valahogy húrozom föl a lelkem,

világ-viszályom, földízű szerelmem,

míg kibújik a dal a csönd alól.

Még eldúdolom – hozzám kezesedjen,

majd lassú széllel világgá eresztem

egy vén diófa várja valahol.