A kóchajú lány mosolyog, bájos!
Kedves arcú komikus…
Nyughatatlan szenvedély, taps az éltet?je…
Minden nap látom, köszön.
Én is köszönök.
Másnap
Újra ütközünk.
– Szervusz.
– Szia.
Miután megtette napi rítusának egyikét, hogy engem üdvözöljön, megy is tovább, vagyis szökken, mert hogy olyan furán pattog.
A lábán kényelmesnek t?n?, b?rszín? balettcip?t visel!
Egy bús ?szi hónap lassan múló napjaiban ismertem meg ?t. Hideg volt. A reggeli zúzmara már javában rajzolta cikornyás bet?it a terasz üvegajtajára.
Ébredés után, anya elküldött a boltba. – Hozz egy kis tejet és egy kiló barna kenyeret – mondta. Szerettem boltba járni, mert mindig megtarthattam a visszajárót. Alig ötszáz méterre lehetett a bolt t?lünk a szomszédos utcában, amelynek számomra titokzatosan cseng? nevét?l mindig kaland és kihívás volt megtenni ezt az utat. Ahogy átkeltem a földút közepén elterül? sártengeren, félszemmel az el?ttem álló utat fürkésztem s kerestem az ismer?s szempárokat a kerítéseken belül. A Labradorokét szerettem a legjobban, mert olyan misztikus, határozott, de mindemellett nyugodt és kedves volt a pillantásuk. A boltban kiválasztottam a kenyeret, mely szikkadt volt és barázdás, épp amilyet kerestem, ugyanis anya köménymag levest f?zött, amit én ki nem állhattam. A h?t?b?l kivettem a tejet és siettem a kasszához. Csak egy lány állt el?ttem, aki egy doboz cigarettát akart vásárolni, de az eladó nem engedte neki. Azt állította, hogy az apjának viszi, de mindannyian tudtuk, hogy ez nem igaz. Feladta a rimánkodást és felém fordult. A haja akár egy szélben szárított b?rmellény. Barna volt és égnek meredt. Ezen kívül olyan élesnek és keménynek t?nt, hogy azt hihette az ember, hogy valami újmódi kalapot hord a fején. El?ször ez a furcsa hajviselete t?nt fel, de mikor megláttam a szemét, úgy éreztem, ismerem ?t. A lángokban úszó tigrisszem megbabonázott és nem tudtam szabadulni a kíváncsiságtól, de miel?tt rájöttem volna, hogy ki is ?, elfordult és kifelé menet visszanézett egy pillantásra. Szia – mondta és kiment az ajtón.
Zavartan fizettem és elindultam hazafelé. Ahogy kiléptem, hirtelen megkapott az ?sz éles karmainak marása s bebugyoláltam magam a meleg gyapjúsálammal, mely úgy ?rizte a nyakamat és a számat akár az egyiptomi balzsam a múmiákat. A szél nyughatatlan szelleme átjárta a testem, mintha a lelkemet akarná elragadni s a szememet sem kímélte, így lépdeltem hazafelé, hunyorogva és legy?zötten. Nyomorúságos helyzetemmel küzdöttem el?re magam s közben teljesen megfeledkeztem a lányról s a tüzes óceánra hasonlító misztikus szemeir?l, melyekbe azonnal beleszerettem. Elhaladtam az öreg fest? háza el?tt s megtettem az út azon részét is, ahol a mesebeli kunyhó állt, melyre az alkonyat el-elhalványodó fénye mindig úgy irányította sugarait, mintha a hold a tet? ezernyi színéb?l születne ujjá. A csíp?s érintés enyhülni kezdett s éreztem, ahogy újra úrrá leszek érzékszerveimen.
Felegyenesedtem és tágra nyitott szemekkel, mint aki a magzatburok védelméb?l kilépett a zavaros világba, újszülöttként felmértem a helyzetemet. Az id?járás megnyugodott, mintha a hideget valaki a tenyerével zsemlemorzsaként leseperte volna egy asztalról. A nyugodtság rám is visszaszállt s magabiztosan baktattam el?re. Otthon majd jazz zenét hallgatok – gondoltam magamban s könny? mosoly ült ki az arcom szélére. Órámra pillantva vettem csak észre, hogy az id? szeszélyes múlása tökéletesen átverte érzékeimet s már régen otthon kellene lennem, hogy bekebelezzem azt a borzalmas köménymag levest. Futásnak eredtem s befordultam a számomra mindig bizonytalanságot rejt? kanyaron, mely az utolsó nagyobb szakasz a házunk levelekkel tarkított s színekben hullámzó udvarától. Hirtelen megcsúsztam, s a földre kerültem. Az esést?l megrészegülve forogni kezdtek az alakok körülöttem. Láttam egy fát, melynek hatalmas bozótos hajfürtjei voltak s félszemmel észleltem egy madarat, mely úgy suhant a leveg?ben, akár a leggyorsabb fény az éjszakai ég végtelenjében. A ruhám mocskos lett s úgy néztem ki, akár egy koldus, némi kenyérrel az oldalán. Nedves ruhámat a szél szárította, s közben megdermesztette vézna ujjaimat.
Mikor szememben a valóság újra felvette pontos alakját, megmutatta délibábjaim igazi arcát. A Labrador állt ott, most szabadsága teljes birtokában s a felette elnyúló hatalmas nyárfában ráismertem az illuzionált, kócos hajzuhatagra. Az állat illedelmesen várt, míg megteszem az els? lépéseket. Ha léptem egyet ? azonnal hátrált pár lépést s folyton követett a szemével. Most is leny?göztek pillantásainak ártatlan fényei, melyek szinte minden egyes találkozásunkkor bearanyozták a pillanatot s végigkísértek utamon. Hirtelen belémhasított a felismerés végtelen megkönnyebbüléssel átjárt csodálatos érzése. A Labrador szemében tündökl? végtelen nyugalom s barátság ott lakozott a lány pillantásában, aki a boltban fellobbantotta bennem a szerelem határtalan szépségének érzését. Habár ? ezt még nem tudta és én sem jöttem rá azonnal, de a mi végtelen történetünk akkor vette kezdetét, mikor megbabonázott lelkéb?l áradó szépségével s köszöntött engem, mint még olyan sokszor az elkövetkezend? években.
A szerelem birtokba vette az egész testemet s társa lett a lelkemnek. Nem tudtam uralkodni az érzéseimen s az arcom a boldogság hevében kipiroslott s végtelenbe nyúló mosollyal rohantam egészen hazáig. Mikor visszanéztem, hogy tolmácsoljam hálámat, a Labrador rezzenéstelen arccal besétált a nyitott kapun. Most biztosan elégedett – gondoltam, s tovább futottam a jöv?m felé. Biztosra vettem, hogy ezentúl csak boldogan élhetek s az érzéseim minden egyes gondolatomat elvakították. Boldog voltam s gondtalan. A lányt egy hónappal kés?bb az iskola lépcs?fordulójában láttam újra s mosolyommal, szavak nélkül tolmácsoltam felé, hogy emlékszem rá. ? viszonozta a gesztusom s rám mosolygott bájos, rózsaszín? vékonyka szájával. Bizonytalanságba taszítva érzéseim egész palettáját továbbment, s visszaküldve engem a múlt emlékeinek kavalkádjába, megfordult és a szemembe nézve azt mondta, „szia”.
Legutóbbi módosítás: 2010.09.22. @ 09:46 :: Czirják Gergő