Gazsi Anna : Mesél a kert

Nyomtatás

Elfáradtam, de megérte. A következő esőig megint rendben vagyunk és szép lett. A kertem. Igen, mert most ott sétálgatok és gyönyörködöm.

Mindig szeretem, de így patyolat tisztán különösen. Külön-külön meglátogatok mindenkit, szeretem látni, ahogy megelégedve nyújtózkodnak, helyezkednek. A kis káposztáim frissen palántázva még nem törődnek velem, hisz minden erejükkel azon vannak, hogy apró gyökereikkel megkapaszkodjanak. A borsó már ismer, hiszen napok óta szedegetem, de az zöldbabom még csak a virágaival integet kacéran. Ahogy a zöld levelek közül kivillannak, csodás termést ígérnek. Látom, mindenki jól van. Bátran tehetik, hiszen most is, mint minden évben az őrzőjük vigyáz rájuk. Igen, nekünk az is van, egy csodálatos napraforgó személyében. Mindig van egy szál a kertben, és tavaszonként izgatottan várom, vajon hová fog telepedni. Az idén úgy döntött egyik sarokban foglal helyet, innen rálát az egész kertre. És amikor a fejecskéje a nap után fordul szerelmesen, a szeme sarkából láthatja a kert összes lakóját.

Már a futóbabom is gyönyörű, és ahogy lehajolok megsimogatni, eszembe jut a története.

Sok-sok évvel ezelőtt történt. Van egy kis tanya nem messze tőlünk. Ha meg akarom tapasztalni az állandóságot, oda zarándokolok. Mert itt évszázadok óta nem változott semmi, és tudom, ha ezek a csodálatos emberek elmennek, mindez eltűnik.

Ez a hely jelenti nekem a tisztaszobát, a kemencében sült kenyér illatát, azt, hogyha hétfő van, akkor mosunk, és minden vasárnap délelőtt misére megyünk. Szombaton kalácsot sütünk, és csütörtökön a ház asszonya piacra megy.

Már csak hárman élnek itt, a gyerekek kirepültek. Maradt a nagymama és a fiatalok. Igen, mert a mai napig, ha keresem őket valamiért, a mama mindig így emlegeti őket. A fiatalok… pedig már jóval hatvan felett vannak mindketten, igaz a mama meg közel a kilencvenhez.

Gyönyörű borostyán fut körbe náluk a kerítésen, már majd húsz éve, mikor először kértem tőlük néhány szálat a karácsonyi díszítéshez. És bár már azóta nekem is van, ez a szokásunk megmaradt.

Talán a második alkalom volt, amikor átmentem az ágacskákért, és beszélgetés közben valahogy a főzésre terelődött a szó. A téli levesekre, süteményekre. Igen bizony, mert összekeverni nem lehet. Vannak nyári ételek, és egészen mást kell enni télen.

Szóba került a bableves, meséltem mennyire szeretjük, bár ennyi év alatt még nem sikerült azt az igazi gyerekkori ízt visszavarázsolnom bele.

Emlékszem a nagymamának felcsillant a szeme, ahogy megjegyezte:

— Mert biztosan nem jó babot használsz kislányom. De várjál, adok neked valamit.

Akkor csak az volt furcsa, hogy a tisztaszobába ment, és azt ugye mindenki tudja, ott a kincseket tartjuk, az emlékeket, és belépni oda nagy tisztesség még a háziaknak is.

 Úgy tette a tenyerembe azt a hat darab babszemet, mintha valami titkot bízna rám. Ujjaimat puhán rásimogatta, és azt mondta mosolyogva:

— Ezt ültesd lelkem ezután minden évben, és meglátod az íze olyan lesz, amilyennek szeretnéd. Lehet, hogy nem mindjárt az első évben, de légy türelmes hozzá, és meghálálja.

Én még életemben nem láttam ilyen gyönyörű babszemeket. Sötét, majdnem fekete, finom rózsaszínes erecskékkel van átszőve. Legalább két centiméteres és úgy csillog, mint a gyémánt. Emlékszem meg is kérdeztem:

— Milyen bab ez? Nem ismerem!

— Én sem tudom a nevét, csak azt tudom, hogy már az anyám és az ő anyja is ezt ültette. És mi is. Minden évben.

Akkor és ott azonnal megértettem, miért a tisztaszobában tartják a magocskákat. Tényleg kincset őriznek, generációk óta. Én pedig most ebből kaptam néhány szemet, és persze, hogy azóta is, míg téli álmát alussza, drágakőként bánok vele. Külön doboza van, az én kincses fiókom mélyén.

Tényleg el kellett telnie néhány évnek, amíg megszerettük és megismertük egymást. Amíg rájöttem, hová ültessem, hogyan bánjak vele. Ma már nagyon jó barátok vagyunk. Mindig a kertem közepén készítem el a lugast, ahová ültetem. Pontosan tizenhat szemet. Kettesével, nyolc bokorba. Hét bokor a miénk, egy a hangyáké. Igen, mert ezt is meg kellett tanulnom. Kölcsönösen szeretik egymást a hangyákkal. Nem véletlenül, rájöttem, hogy ez a picike állat természetes bejárónője ez én babomnak. Minden kártevőt letisztít, nekem nem kell megvédenem semmitől. Időbe tellett, mire rájöttem, de ma már csak hét bokrot védek meg a hangyáktól, egy mindig marad. Nekik.

Nyár végére csodálatos lugas ragyog a kertem közepén minden évben. Tűzpiros virágok tündökölnek és üde, óriási babhüvelyek ragyognak rajta egy időben. Hetekig, míg az első fagy végig nem suhan hangtalanul a levelei között.

Szeretek esténként bekuporogni a lugas alá. Hallgatni a levelek zizegését, elámulni a szorgos kis hangyákon, ahogy végzik a munkájukat, kitartóan. És ha behunyom a szemem, babnak álmodom magam. Visszarepülök az időben, és láthatom, amit ők láttak. Amit magukban őriznek évtizedek óta. Az ízeket, az illatokat, a régen volt emberek pillantását, mozdulatát.

 Igen, az ízek. Mert igaza volt a mamának. Megtaláltam azt a régen vágyott gyerekkori ízt. Nem ment egyik napról a másikra. És bizony kellettünk hozzá mind a ketten. A bab és én.

Mert meg kellett tanulnom, hogy igen is különleges nap az, amikor levest készítek ezekből a csillogó, hihetetlen színű babszemekből. Meg kellett tanulnom, hogy csak a legfinomabb füstölt csülökkel rakhatom egy fazékba, és semmi, de semmi mást nem tűr meg maga mellett. És ahhoz, hogy a hússal összesimulva, pár óra alatt, gyöngyöző vízben fürödve, és egymást babusgatva, csodálatos levessé váljon, nekem csupán egy tennivalóm van. Apróra vágott, aranyló hagymával, és pár vakítóan fehér, illatos fokhagymával, vékony paprikás rántást készíteni. Felengednem tejjel kell, és mikor kacarászva belecsobban ez az illatos egyveleg a mosolygó levesbe, még megkoronázom egy csokor frissen szedett zellerlevéllel. Már csak fél óra várakozás, és friss kenyérrel, tejföllel a feje búbján, ott gőzölöghet az asztalunkon.

És az ízében ott ragyog az összes emléke, amit magában hordoz… ki tudja mióta.

Ahogy most végigsimítom, megnézem közelebbről, úgy látom az idén is minden rendben lesz. Már a hangyácskák is beköltöztek. És takarítanak, szorgalmasan.