Jampa drolma : HATTYÚSIKOLY

Nyomtatás

Néztem ?t, mint egy idegent, akit egykor tán szerettem. Kutattam az emlékfüzérek koszorújában, és nem találtam semmi ismer?st. Sem arcot, sem mozdulatot, sem gondolatot. Volt-e véle kapcsolatom, s régen egyforma gondolatom? Lehet, de most már nem találom, elveszett.

Mint távoli, messzi égitest, bolygó – milyen idegen! Oly idegen az arcvonás, a mozdulat, nem is hasonlít már! Kire? Valakire. Megváltozott, megváltoztam. Múlt a „mostban” már nincsen jelen. S néztem, mint idegent, pedig, de hosszú id?szaknak kellett eltelnie életemben, mire helyére kerültek a dolgok. Oly nagy harag tombolt önmagamban önmagam ellen, hogy hagytam magamat, magam által megvezetni. Saját él?sköd?, nyughatatlan férges mérgeim rabságában verg?dtem és éltem a vélt biztonságomnak hitelt adva.

Nagy harcoknak a színtere volt kapcsolatunk, viszonyunk. Két t?zjegy? lény szülötte nem egyesülve alkotott, hanem birokra kelt. Mi nem adtunk egymásnak szárnyakat, pedig ki fentr?l szárnyakat kapott a repüléshez, szárnyalni született. Levágott szárnnyal, béklyóinkkal útra kelni, szárnyalni, hogyan is tudtunk volna?  Szárnyaszegetten esetlenül visszahulltunk a fölre, és csak égre kiáltó vágyakozó, fájdalmas hattyúsikolyunk szállt fel a magasba.

Örök verseny volt az együttlétünk, mely során a vágások nyakra-f?re csak sokasodtak, szaporodtak. Mélységük mételye is csak n?ttön-n?tt, egyre jobban mélyült. Tálán, sohasem fogadtuk el egymást igazán. Tudatos szavainknak mérges fullánkja gyilokként hatott, s bántottuk egymást, magáért a bántás öröméért is. A megbecsülés, a tiszteletadás a szeretet és a bizalom kitárt ajtónkon réges-régen megszökött. Még az ellenségnek kijáró tisztelet is hiányzott egymás iránti érzéseinknek apró batyujából. Kih?lt, a tán sosem volt – hogy mi is volt (?) – a fellobbanás bujaság tüzében, mely tartalom hiányában sajnos, oly sekélyesnek bizonyult. A szeretet adásának, kapásának egyensúlya már réges-régen felborult. Belülr?l – mint oly alma – férges rothadó volt. Az egymásnak adásnak kard éle volt, mely sebeket osztott, hegye szúrt. Az egymástól kapás pedig vérz?, szúrt, vágott, gennyed? sebe már gyógyulni sem tudott. A vágy vörös kakasának örökké engedtünk, és ? büszkén kukorékolt a szemétdombján, kapcsolatunk tönkretev?jeként. Cs?rében új és új hamis gyöngyként csillogtatva pörgette, forgatta vágygyermekeit.

Mi bódulva csábultunk, hódoltunk hajbókolva, a földig hajolva gyarló érzéseinknek rabjaiként, önös érdekeink, önz?ségünk, hiúságaink és büszkeségeink foglyaiként. Elcsigázottan, csigaházba bezárva közös éveink a szürke köpeny? társas magányban egyre csak sokasodtak, és a vak gy?löletünk szemüvegén ködhomályba bújt a valóság arca. Kett?nk közötti félreértések bábeli z?rzavara egyre jobban elmérgesedett. A folyton vibráló légben már csak a t?zokádó gondolatok, tövisek, könnyek, zokogó miértek és üvölt? „akarom”-ok, éltek. Nem véletlen ódzkodtunk közös kapcsolatunkban sokáig id?zni. Csak más-más id?ben – id?ink dimenziója eltolódott -, ami egyre jobban érlelte, éltette a másik iránti id?leges birtoklási vágyat, és ugyanakkor a másik fél részér?l a taszítást. A kemény harcok, csaták id?szaka sok sebet szerzetten, harcban meger?södve, szint alá süllyedve letelt. Véget értek a rántottás reggeli id?szakok, amelyeket már csak a megszokás, és a kilépést?l, újrakezdést?l való félszek tartottak vissza. Kett?nk között már csak a kivárás létezett, a megfelel? lehet?ség eljövetelére várva. Lépni kellett! S id?vel a lépés már adott volt. Letelt karma id?szakunk egymás történetében.

S kik jöttek kétfel?l, kétfelé vezetett útjuk. Kit-kit vitt saját útja másfelé, kettévált, mi sosem volt egy igazán. Lassan, álmosan gördültek – mint homokóra homokszemei – helyükre a dolgok. A homok ráér?sen pergett. Aztán az id? múlásával a vélt fájdalmak, lelkem mondvacsinált terhei vijjogva elröppentek, tovat?ntek.

Néztem ?t, mint egy idegent, akit egykor tán szerettem, és hosszan néztem elmélázva. – Akkor sem ismertük egymást, s most sem, de legf?képpen magunkat nem! Már régen megbékélve rájöttem, hogy múltamnak az elfogadása, jelenemnek felvállalása az életemben való továbblépésemnek az egyetlen egy lehetséges grádicsa.