szél keze vetk?zteti
hattyúhalálán.
Ablakomból néztem, ahogy odakint piros bogyókat érlelt lágy simogató kezével az ?sz bágyadt napsugara. Majd mélázó tekintetem szobámban egy színesed? levélre tévedt. Egy levél búcsúzott. Így toppant be az ?sz a szobámba is, hullani készül? Kislevél, tevéled. Napról-napra néztem lassú, harmonikus múlásod – búcsúztunk egymástól. Er?d lassan apadt, ereidb?l osont az élet. Esténként hallgattam halk, csendes lélegzetedet. Egyik nap még csak éppen halovány lettél. Másnapra már az elmúlás ecsetje kevert egy kis sárga színt élénk, zöld köpenyed színébe. Kés?bb egyre színesedtél. Lassacskán az egész tested sárga, szerényebb utazóruhát öltött, és ezzel elhagyott sugárzó, zöld fényl? pompád – utazni, menni készültél. Ez már nem volt oly hivalkodó, az elmúlás vágya settenked? tolvajként lopakodott, és készenlétben, topogva várta a megfelel? alkalmat, hogy lecsapjon.
– De nézd csak Levélke, a szobán túl, kint a nagyvilágba mi zajlik! Már h?vösebb az ?sz, és az északi szél is id?nként meg-megborzolja a fákat. A lombkoronák összebújva susognak, zizzennek még egyet. A levelek összekuporodva, fázva alszanak egy cseppet, álmodnak a fényárban úszó, tikkasztó nyárról. Talán lehunyt szemhéjaik mögött megelevenednek az ifjúkori bohémkedéseik is.
De látod, már felébredtek és körbe- körbeszállnak! Hisz ez kész bálterem! Figyelj! Mennyi színes levél! Örvényl? tarka, színpompás kavalkád – egész karnevál. Nézd! Itt egyedül táncol az a sárga. Ott meghajolva felkérte a kis vöröst a barna. A sarokban a szégyell?s nyurga, hogy elbújt az ágak között, még a fejét is lehajtotta, id?nként azért kikukucskál, és már egyszer-egyszer fel is mer pislantani – ó, micsoda kis félénk, milyen bátortalan! Amott pedig a cinóberrel ropja a vidám, szepl?s rozsdája, és az a fityfiritty a szell? ölében hogy riszálja magát – a kis huncutját! Szédít? gyorsasággal kavarognak-keveregnek, hogy el nem szédülnek! Micsoda nagy a nyüzsgés! Megelevenedett a világ! Az a piros, ahogy kacag, fejdísze ide-oda ringatódzik rajta. Sokszín? pártáját a hajnali köd párája fonta sejtelmes ujjaival, pirkadatkor koszorúba. De hiába vágyik már, ragyogó álmára; a Napnak aranyló aranyára, meleg sugarának ölel? karjára, fénykoszorújára, az id? kereke kérlelhetetlenül zakatol tovább, és a szélnek szárnya kit?zött röppályája, ahol pörögve-forogva kering?be most száll keringve pilleélt? párjának karján.
A levelek örvénybe hullva a haláltáncukat járták. Haláluk volt a nászuk – az elfogadott sorsuk. A csillagok óvatosan pislákolva, nyújtózkodva bújtak el? a végtelenb?l, és ezzel véget is ért a levelek ?szi, nászi bálja.
– De látom Levélke, a nézel?désbe is megfáradtál. Pihenj egyet! Hajtsd álomra a kicsiny fejecskédet! Azzal egy kis er?t gy?jthetsz még. Hosszú lesz az utad, kell az er?d!
Piciny kis életednek, utolsó lélegzetednek leheletei, cseppjei egyenletesen áramlottak vissza az éltet? szárba. A szár mely táplált, napról napra er?t adott, most kíméletlen fösvényként az utolsó cseppig kamatostul mindent visszakövetelt. Amott már egy új levél bontakozott ki, melybe a te visszaszivárgott nedveid is friss er?ként csörgedeztek. Halkan, ellankadva átadtad a helyedet.
Fényed megfakult, meggörnyedtél, mint botjára támaszkodó nénike. Éppen csak pihegtél. Mára tested apró, fonnyadt lett, összezsugorodtál, mint ráncos, kicsi, fonnyadt alma. Ám ráncaiban, aszottságában, múlásodban piheg?, alvó gyermekként egy új életnek a csírája, egy újabb lehet?ség, a nagy titok már benned szendergett. Aprókat zihált a lelked. Lassan elült az este, szürke fénye suhanva tompult feketére, sötétség borult a szobára.
Egyszer csak egy csöppnyi nesz ütötte meg a fülemet; elhaló, végs?, suttogó sóhajoddal elváltál a szártól, lehulltál – lehet, hogy csak egy röpke pilleálomra. Az asztalon csupán levetett, hátrahagyott, zörg? ruhád pihent. Ruhád elhagytad, szárnyaló lelked elsuhant, mint lepke, akit a Nap ragyogása, sugarak tánca, új virágok illata, csábja hívogatott. Talán nemsokára újra öltözködhetsz az új életedben, s ki tudja mivé leszel, s mit vittél magadból a következ? útra.
Pirkadatkor széles vállán hozta a friss, hajnali szél harangunknak távoli hangját. Fenséges, fennkölt otthonában a harangnyelv apró, pompás topánkájában szomorúan lejtette giling-galangját. Hattyúhalálukon a fákat megmaradt leveleikt?l szél keze vetk?ztette, és azok egyenként, dideregve, csendben landoltak a földön. Ott sárba taposva sírtak. Gyakran hallottam még elfojtott nyöszörgésüket, sóhajukat. Odakint sok levél, a szobámban pedig egy levél búcsúzott
Rövidesen télre fordult az id?. Télen a fák leveleik nélkül, csupán magányos, meztelen sötét, fekete csontvázak, és míg újra nem élednek, vacogva reszketnek. Metsz?, nagy hideg éjszakában, amikor csak a csend lélegzik, könnyük földre koppanását és foguk koccanását vélem sejteni.
Legutóbbi módosítás: 2010.09.14. @ 11:10 :: Jampa drolma
