Komor volt a gyászmise. Milyen is legyen? A Szent Kozma templom orgonája is belesírta bánatát, hiszen hetven éve vár már a felújításra. A Damján harang meg mit tehetett? Mély kondulással vigasztalta Kozma barátját.
Bálint Márton ma aztán felülmúlta magát. Egy-két beteg síp rögtön elhallgatott a meglepetéstől. Igaz, a felső „C” pedál néma maradt, mert Márton sose érte el kacska jobb lábával. Néhány zeneértő gyászoló, végigálmélkodta a mennyei muzsikát. Hogy mi mindent nem tanulnak a zenetanodában? S pláne a trombitaszakon! Pedig Márton, csak az orgonának mesélte el dühét. Bözsike anyjára, Koboznéra haragudott, aki halálra itta magát.
A szerelme azért maradt Isten bamba báránya, mert nohaboros búcsú után nemzették. Márton ezt akarta felejtetni egy szokatlan potpourrival. A gyászmise alatt Verdi és Mozart, pillanat szülte requiem dallamokat variált, amibe hébe-hóba beleszőtte az „Elhervadt ferencjóska” című nótát. De a közkedvelt, „Keresztények sírjatok” című gyászéneket mindig játszhatta, mert az ismert volt a hívők között. Igaz, Gáspár atya ma kicsit többet káromkodott a szószékről mint szokott, de lehet, hogy elfelejtette, hogy most gyászmisét tart, és nem egy vasárnapit. Hiába próbálta Márton a pap bömbölő keserű hangját időnként halk staccatóval parasztfülre szelídíteni.
De nem tesz semmit. A faluban már csak akkor kapnák fel a fejüket, ha papjuk elfelejtene szitkozódni az összepancsolt hülyítő ital ellen, ami jobban irtja a híveit, mint egy dögjárvány.
— Innánk mi jobbat is — morogták a hívők, de hát nincs más, és a pénzből is alig hagyott egy-két koronát a filoxéra.
Bálint Márton időnként lepillantott az első sor szélén ülő anyjára, aki csak a zenésmisére jött, fia játékát hallgatni. Ilyenkor is csak röviddel a kezdés előtt foglalta el az első sor szélére ragasztott székét, ami a díszözvegy részére volt fenntartva. A gyászmiséket különösen szerette. Akkor úgy érezte, mintha a fia muzsikája felszállna az égig, ahol még az angyalok kara is félbehagyná a halleluját. Ilyet hallgatni többet ér, mint negyven rózsafüzér morzsolás. Ilyenkor aztán várhatott az a vajúdós anya a mise végéig, akinek pont most vágyott volna kedve szülni. Csak mikor már elült az utolsó akkord is, akkor szaladt a tamburmajor özvegye a bábaszerszámos szatyrával a kismamához, hogy bőgésre verje a világra segített baba fenekét. Ezt a kis késést elnézték neki, hiszen ő volt az egyetlen hadiözvegye a Boszniai okkupációt követő éveknek; — és egyben az egyetlen bábája is a falunak. — Azt, hogy miért kellett ott lelőni a tamburmajort, mikor az éppen az eget bökdöste a stábjával, hogy utat mutasson a masírozó zenészeinek? — senki sem tudta.
Talán királynak nézte őt a hibbant orvlövész?
Márton észrevette fentről, hogy az anyja, a szeme sarkából Bözsikét fürkészi. Ha azt nézi, hogy jövendő unokának, elég helye lesz-e menyasszonya hasában, megnyugodhat.
Bözsi is megérezte, hogy rajta van az öregasszony szeme, hiszen majdnem mellette ült.
— Hadd nézzen! — hiszen mostmára akkora a melle, mint egy szoptatósdadának. Szívből remélte, hogy még szüret előtt tejre hozza Márton.
Az első sorban üldögéltek a rokonok. A rövideszű lány is illedelmesen gyászolt az apja mellett. Büszke volt magára, mert érezte, hogy mindenki őt nézi.
— Nem csoda. Tudta, hogy tizenhat éves létére, csinosan mutat a nagyanyja ravatalos bársonyruhájában. Pontosan rápasszolt; igazítani se kellett rajta. De csak azért, mert az apja, annak idején, mielőtt lezárták a koporsót, még idejében legombolta az öregasszonyról. Éppen ahogy kész lett, megjelent az asztalos egy kalapáccsal és egy pofa szöggel a szájában. Tényleg kár lett volna ezt a drága ruhát, a bogaraknak hagyni, hogy csak úgy áhítat nélkül felzabálják.
Bözsi most kivételesen nem szopta az öklét; éppen imént rántotta ki riadtan a szájából, hogy csak úgy pukkant, mint egy borosüvegből a dugó —, mert az apja rávillantotta véreres szemét. Sokat mondott a lánynak ez a karvalytekintet. Például most azt, hogy: „anyádat gyászoljuk, viselkedj!” – meg, hogy: „Nefédd! Majd lesz nemulass a temetés után, csak érjünk haza! – Egy kicsit megszeppent a lány, de hamar elfelejtette a fenyegetés”.
Már egy ideje nézte a papot, hogy csak úgy, oda se vigyázva, milyen biztosan lóbálja a tömjénfüstölőt.
Majd felpillantott a gótikus ablakra, ahol kékszínű ruhában, Szűz Mária hintáztatta a pucér Kisdedet. — Tavaly óta egy cseppet sem nőtt a Kisjézus — gondolta, majd újra visszasiklott a figyelme a miséző pap díszornátusára. Aztán megbámulta az oltárfreskón, a szenvedő Szent Sebestyén átnyilazott testét. Igaz, a vértanú jóval izmosabb, mint az ő Marcija; de a Szent biztos nem tudna olyan szépen trombitálni… Hirtelen eszébe jutott, hogy ö már egy érett, majdnem asszony. Kihúzta a felsőtestét, hogy szépen üljön; nem is harangozott a lábával, mert idén már leért neki a földig; még az imazsámoly se kellett, hogy rátegye lábát a nagyanyja ráhagyott cipőjében. Egy darabig megpróbálta elolvasni a koporsó feliratát, hogy: Koboz Józsefné szül: Kapás Teréz, élt 35 évet —, de elment tőle a kedve, mert csak a nagybetűket ismerte.
A temetés után apjával hazafelé menet, Bözsi nagyon boldog volt. Alig várta már, hogy otthon legyen, és fogadhassa a halotti torra érkező vendégeket. Akkor is mindenki majd őt vigasztalja, s közben majd Marci trombitál apja mellett. Persze, csak ájtatos nótákat.
Hogy idejében hazaérjenek a vendégfogadásra, abból aztán nem lett semmi. Csupán csak azért, mert az útjukba esett Hoffmann kocsmája. Koboz Józsi behúzta Bözsit is, hogy ne álljon ott szégyenszemre az ivó előtt. Átmentek a kerthelyiségbe, hogy az apa kijózanodjon. Ezért csak bort ivott, mert az esti vendégeivel mértékkel akart inni, az áldott emlékű Teréz sikeres mennybemenetelére. Tényleg, Hoffmann csak egy kisfröccsöt hozott Józsinak, a lánynak meg egy pohár cukros vízzel kedveskedett. Nem sokáig ücsörgött egymagában a kiürült fröccsös pohár. Lassan egyre bátrabban csatlakoztak hozzá a pálinkáskupicák. Nagy sértés lett volna Józsitól a barátaival szemben, ha visszautasítja a mély részvétüket.
Már sötétedett, mikor kimentek a kocsmából. Bözsi üggyel-bajjal hazavezette apját, de az úton már majdnem összerogyott a tehetetlen súly alatt. A lány észre sem vette, hogy már régóta potyognak a könnyei. Ráadásul a Münz-féle patikusbolt előtt, apja belekapaszkodott egy akácfába, s kijelentette, hogy ő innen nem mozdul, mert ő sose volt házas; és különben is mit keresnek itt ebben az idegen faluban? — Majd a lányához fordult, és megkérdezte — csak ő tudja, hogy kinek vélte részegségében:
— Nagyságos asszonynak hogy megy a cukrászboltja Siófokon?
Bözsinek remegett a lába; háta csupa víz volt az izzadságtól, mikor a kereszttől meglátták a házukat. A legéhesebb látogatók már a diófa alatt ültek a hosszú padokon, és gyászos arccal vártak a levesre. Azért fogyott a kitett szakajtóból a kenyér, hogy elnyomja a gyomrok korgását. Istók szomszéd a kapuban leste türelmetlenül a háziakat.
Ahogy már messziről megpillantotta az apját támogató Bözsit a keresztnél, Istók csak a fejét biccentve parancsolta magához a feleségét, hogy segítsen elkerülni a szomszéd szégyenét. Józsi, éppen odaért a lányával. A jól megtermett asszony átnyalábolta az apát, s hátrakerült a kiskert felé, ahol szemektől védve bevonszolhatta a gyászatyát az istállóba; hadd pihenjen egyet a tehén mellett a szalmán, ha már ilyen baromi módon berúgott. Bözsi meleg hálát érzett az Istók pár iránt, hogy magukra vették a torintézést. Lassan megtelt az udvar vendégekkel. A főzőasszonyok kihozták a forró levest, de előtte még körbevándoroltak a pálinkás üvegek, s mindenkinél megálltak egy rövid csókra, Kapás Mari áldott emlékezetére.
A külön asztalnál, özvegy Bálintné már a levest kanalazta. Éppen kenyérért integetett, mert kifogyott a szakajtóból, mikor megérkezett Márton Gáspár atyával. Útközben Kolos doktor csatlakozott hozzájuk, szívesen evett potyán. Bözsi illően fogadta őket, mert mégse ölelhette át a Marciját a sokadalom előtt. — Még mit gondolnának róla? — Mindhárman leültek az özvegyhez, és ötödiknek, a tisztelendő és a doktor unszolására Bözsi is hozzájuk szégyenkezett. Gáspár atya nem kért levest, inkább várt, míg kihozzák a nyúlpörköltes kondért. A doktor meg csak a vörösborból vett egy bögrével hogy a nyúl se búslakodjon majd. A szapora állatott mindenki szerette, mert olcsó és laktató ebéd. Kapás Marinak is volt vagy negyven darab, s most mindahányan követték a halálba szeretett gazdájukat.
Evés közben csendesen, jó szóval emlegették az aranyszívű elhunytat, ahogy ilyenkor illik. Mikor már a negyedik kondérral is végzett a vendégsereg és a harmadik boroshordót vallatták, egyre vidámabb lett a társaság. Gáspár atya hazasétált, nem akarta jelenlétével zavarni a tort, mert tudta, hogy hová torkollik. Ismerte népét. Bálintné, miután kimártogatta a szaftot is a kenyérrel, megsimogatta a lány arcát és elköszönt. Mártont még maradt, már Bözsikéje miatt is.
Végre befejezték a gyászvacsorát, és az edények is visszavonultak, annyi helyet hagytak a boros és a pálinkásüvegeknek, hogy még táncolhattak is volna egymással. Aztán előkerült Bálint trombitája, s rövid próbafújás után, felcsendült Dávid király legszebb zsoltára.
Érdekes, egész este senki sem hiányolta Kobzos Józsit. Ezért, nagy volt a meglepetés, mikor előtűnt a sötétből, mint egy madárijesztő. Mocskos, ágas-bogas haja majd egy ló-porciónyi szénával keveredett, s még az is csoda, hogy el tudta kapni a legközelebb ácsorgó pálinkásüveget. A hatalmas korty talán megártott neki —, ha ugyan egy delíriumban élőnek még valami megárthat; hiszen állandó ügyeletet tart nála a halál. Józsi, ahogy visszatette az üveget, belefogott egy lágy, érzelmes dalba. De az úgy hallatszott, mintha valahol egy elszabadult vadszamarat ölnének. Márton némán elrakta a trombitáját. Eleinte még röhögtek a megértő férfi vendégek, de Kobozra rájött a szükség, s azt hitte, hogy egyedül van a legelőn. Odaállt vizelni a nyúlpörköltes bogrács mellé. Csak röhögött, mikor látta a sok öregasszonyt sikongva hazafelé szaladni. Erre, hogy nagyobb legyen a móka, búcsúzásképp utánuk lóbálta a nemi szervét. Közben nem vette észre, hogy a bokájára csúszott a nadrágja, és mikor arrébb lépett volna, egész hosszában végigzuhant az asztal mellett. Fekve maradt, csak a hangos horkolása hallatszott.
Na! Ezen már senki sem derült. Marci is rögtön otthagyta az asztalt, és hazafelé indult. Bözsi csak nehezen érte utol a keresztnél.
— Kedves, gyere majd vissza, mert belehalok! — zokogta, és úgy ölelte át a legényt, mintha életébe kapaszkodna.
Márton maga is elérzékenyült, s majd megszakadt a szíve a szerencsétlen lány szenvedésein. Szó nélkül bólintott; és alig várta, hogy egyedül lehessen. Szégyellte volna könnyeit a lány előtt.
Befejezés következik…
Legutóbbi módosítás: 2010.09.17. @ 19:26 :: kisslaki
