A hegyr?l lecsorgó kicsi patak, piciny mederbe haladva,
Felgyorsul hirtelen egy nagy sziklafalnak szaladva.
H?börögve vágtat tovább, s egy nagy erd?höz érve,
Ugrik bele a völgybe, ahol a lejt? segítségét kérve,
Elválik a földt?l, s kicsiny szemét becsukva arra gondol,
Hogy lerakva lábát a kövekre majd mekkorát rombol.
De elesett, s csúnya lett az arca és a szája,
Mint mikor az ember szemét ezernyi holló kivájja.
Szegény patak ezt azért biztos nem így akarta,
De leérkezéskor testét a sok k? véresre kaparta.
Még szerencse, hogy a növények, melyek rétapadtak fejére,
Gyógyírt jelentettek habosra mart óriás sebére.
Feleszmélve újra nagy sötétség vette ?t körbe,
Medre melyben tovahaladt már nem egyenes, inkább görbe,
Mert a hatalmas fájdalomtól oda lett a lendület, s mint egy öregember,
Falba kapaszkodva támolyog, mert egyenesen menni nem mer.
Eme sorsot csak a legszerencsétlenebb patak kapja,
Gondolta, mikor is eszébe jutott szeretett és bölcs édesapja.
? mondta neki egyszer azt a nagy igazságot már régen,
Ha sok a gondod-bajod, mint millió csillag az égen,
Az el?tted lév? rögös útnak ne fordítsál soha hátat,
Ne kísértse keser?ség álmaidat, ne gátoljon bánat.
————————
a priviben írottak erre is vonatkoznak!
Legutóbbi módosítás: 2010.09.15. @ 20:12 :: Markó Attila