A márciusi nap melege annyira csiklandozta, hogy nem fért a b?rében. El? kellett bújnia és ragyogni az új halványzöld ruhácskában, beszívni az éltet? CO²-t, új er?vel feltölteni ezt a vén törzset. Így élte meg a születés csodáját. Élvezte a tavaszi es? minden cseppjét. Örömét még az sem rontotta el, hogy rájött csak egy a millióból. Pedig eleinte, amikor hamvasan, alig zölden kandikált kifelé azt hitte, hogy egyedi és különleges.
A nyár elhozta a szikrázó napot, a perzsel? meleget, ekkor teljesedett ki igazán szépsége. Zöldje elmélyült, nedvt?l duzzadó daliává érett. Az egész részeként is teljes volt a dics?sége, akár a nap ragyogását tükrözte vissza, akár árnyat adott, vagy védelmébe vette az ázó madarakat. Neki daloltak az erd? füttyösei, ?t dicsérte az ember az éltet? oxigénért, az árnyékért.
De egy id? után fáradni kezdett. Már alig lüktetett ereiben az éltet? nedv. S mintha a korán lenyugvó nap ecsetjével saját színeire festette volna. El?bb vörös lett, néhol sárgában játszott, aztán egyre barnább lett. A napsugár még felragyogott, de ereje már nem volt visszatartani. A kapocs, amely az ághoz kötötte egyre gyengült. Végül egy novemberi hideg fuvallat végérvényesen elszakította, de nem engedte el. Repítette, vitte hol felfelé, hol messzire, mintha egy utolsó kering?vel búcsúzna. Aztán lassan letette, és sietve más vidékre indult. Megfáradt teste élettelenül, avar barnán hevert a többiek között, akikkel egész nyáron ragyogott.
Elmúlásában büszkeség volt, és a gyökereken át felszívódva újjászületett a tavaszi rügyekben.
Legutóbbi módosítás: 2010.09.25. @ 13:13 :: P. Borbély Katalin
