Tíz éves sem voltam, amikor az ötvenkét fokost megkóstoltam, szilva illat lengedezett, még épphogy lecsepegett a réz-eleje!
Kint a házikó mögött forrt a cefre, hordókban hozták, lazán letakarva, vagy a lyukas fedélb?l kivezet? csövet vödör vízbe vezetve, hadd bugyborékoljon, így nem ecetesedik meg.
Meg sem szédültem, legfeljebb a boltos lányának üzentem szerelmi vallomásaimat a kanászkürt tülkét a számhoz emelve.
Mert titkaim és vágyaim már akkor is voltak, még nem tudtam, hogy a fehérnép mire való, de incselkedésb?l – ostorral kergettem a szebbiket a f?utcán. Természetesen mindketten mezítláb voltunk, s hol az utca porán, hol egy-egy tehénlepényen át, ?ztük hajszoltuk egymást.
A tehenes szekér elballagott volna ostor nélkül is – a békés jószág t?rte a jármot, akár a szegénynép a demokráciát.
De ostor az kellett, mert Erzsikét csak az tudta a hajnali fejésre bírni, miután a fél vödör vízt?l ébredezni kezdett.
Erzsikét nem kergettem, Jolika, az unokan?vére szebb volt. Sz?ke varkocsát koszorúban feltekerte.
Állítom szebb volt, mint az a híres külföldi politikus, aki a szavazatok felét a befont sz?ke hajának és ábrándos szemének köszönhette.
Joli szemei ábrándosak voltak, s ha ? nem tizenöt éves, akár belefértem volna színes álmaiba. – Biztosan tudom, hogy az érzékiség nem létezett álmaiban sem, a csizmás-bajszos legény és az Úr asztala, az oltár, annyira egy fogalomként bújtak meg a képzeletében.
Ha már a hajfonatát ily módon nem téphettem meg, legalább kergettem, mint fiatal ?zbak a sutáját.
Ingválla lecsúszott, kifehérlett alóla, napot biza sosem látott. Kemény mellecskéje csak halványan derengett át, nem tudom, olyankor, amikor kergettem, keményebben állt-e a mellbimbója.
Tudatlan voltam még ahhoz, hogy meggy?z?djek róla.
Vasárnap illedelmesen, fehér harisnyában és lakkcip?ben ment-ment el?ttem, ringott a sok alsószoknya.
Énekeskönyvét és keszken?jét markolva, nem mert a legények rontó, barna szemébe nézni, ha egyiknek mégis – az nem én voltam.
Legutóbbi módosítás: 2010.09.18. @ 10:38 :: Radnai István
