Újra kitűzted a cölöpöket.
Jelnek.
Léleknyugtató határnak
számkivetettnek,
mikor eláraszt a sötétség,
hogy hozzád visszataláljak.
Új hont ígérsz,
tiszta, vérforraló fekhelyet,
harangnyugtató esti imákat
annyi sok bolyongás után,
rám szűkült alamizsna lett
az idő, a tér,
s nőtt bennem a vágy megint
gyermeklábnyomon járni.
Most véded utolsó hadoszlopod,
– míg álmaink csatáznak –
fejét veszed minden szónak,
mit nem mondtam el még,
s mit mondtam
félreértettél.
És várod,
hogy lábhoz tett fegyverrel
jöjjek könyörögni,
adjam fel magam, mint rég,
egy talpalatnyi
boldog
boldogtalanságért.
Hallgatni,
vagy újra mennydörögni.
Legutóbbi módosítás: 2010.09.26. @ 19:58 :: Seres László
