Gyermekkorom kedvence volt a közelben lakó, csaknem szomszéd bácsi lova. Abban az időben egy kisváros állattartás szempontjából alig különbözött a falvaktól. Határtalan öröm volt számomra négy-ötéves koromban, mikor a ló hátára ültettek nagy elővigyázattal, s bemehettem így az istállóba lóháton. Nem volt az igazi lovaglás, de én annak éreztem.
Aztán a régi május elsejék felvonulásai után délután…
Szülővárosomban rendezték és rendezik ma is a nemzetközi díjugrató versenyeket. Csodálattal néztem évente az ott szereplőket. Lovasokat, lovakat egyaránt. Egyszer csak előálltam tizenévesen a kérésemmel:
— Lovagolni szeretnék!
Édesanyám ijedten nézett rám. Az ő egyetlen gyermeke? Még alig barátkozott meg a száguldó motorkerékpárral, s most ez az új kívánság…
Pechemre történt egy súlyos baleset. Áldozata jó lovas lány volt, maradandó sérüléssel. Nem tudtam megmagyarázni, hogy véletlenek mindig vannak. Lassan belenyugodtam, hogy én csak néző lehetek.
Amikor első gyermekem születése előtt ellátogattam a nőgyógyászomhoz, minden izgalmam elmúlt, mert megláttam azt a rengeteg lovas képet a váróteremben, a rendelőben. Ő volt az egykori lovas lány. Akadt bőven témánk az aktuálison kívül is. Megbeszéltük, hogy tíz-tizenkét hónap múlva megtanít lovagolni. Ő akkor már fogathajtással foglalkozott, de előtte jó lovas volt.
Nyolc hónap elteltével, amikor a sectio caesares után először meglátogatott, mindent elmondott, amit fontosnak tartott, majd szomorúan közölte, hogy lovas terveinknek vége lett ezzel a műtéttel.
Később még két hasonló alkalommal találkoztunk, bizony tudtam, én már soha nem ülök lóra.
Gyermekeim közül ketten kedvelik ezt a sportot. Fiam továbbtanulásában már benne volt a napi lovaglás. Fiatalabb lányom pedig hosszas keresgélés után lett lótulajdonos. Én pedig rendszeres látogatója a lovas klubnak. Olyan lovat simogató rajongó, aki azért titokban még reménykedik valamiben.
Egy évig barátkoztam így a lovakkal. Jó érzéssel töltött el, hogy mindig a karám szélénél vártak rám. Ajtót nyitottam, csuktam, ha a pályára mentek. Később én is bementem, leültem ott középen, ahonnan jobban láttam minden mozdulatot. Milyen könnyedén ülnek nyeregbe, szinte egybeforr ló és lovas. Mi tagadás, irigykedtem.
Gondolom, nem annyira tudtam én ezt titkolni, arckifejezésemmel rajongásom félreérthetetlen volt.
Egy alkalommal, mikor lányom leszállt a nyeregből közölte, hogy most én következem. Nyugodtan üljek fel, s fogta a kantárt.
— No de így? — kérdeztem.
— Nem lesz semmi baj! — biztatott. — Lépj a kengyelbe, a többit majd megmutatom!
A megmutatom kicsit tovább tartott. Ujjam elhelyezése, lábtartás, megálláskor testsúly hátra helyezése, a szárral fordulatot jelezni, kis kör, majd nagyobb.
A különös érzés az volt, ahogyan a ló viselkedett velem. Én is figyeltem minden mozdulatomra, de ő azonnal észrevette, hogy nagyon kezdővel van dolga. Olyan óvatosan lépegetett, szinte vigyázva. Igyekeztem átvenni lépése ritmusát. Nyugodtan viselkedett, ami azt jelentette, nem vagyok túl ügyetlen. Először a helyzet nagyszerűségének örültem, aztán kezdtem jobban figyelni az összhangra. Lányom szerint minden rendben volt. Telt az idő.
— Legközelebb majd még ügyesebb leszek — gondoltam.
— Szállj le! Vedd ki lábad a kengyelből, s csússz le! — hallottam.
Mindent így tettem, csak elfeledkeztem a magasságról, s hogy én ehhez bizony elég kicsi vagyok. Már tudom, meg kellett volna kapaszkodni a nyeregben, aztán lecsúszni.
No sebaj, túl vagyok az első lovas esésen, s ez még nem is menet közben történt.
Arról, gondolom mindenkinek van fogalma, hogy melyik a legnehezebb testrészünk. Én is megtapasztaltam. Pár napig emlékeztető volt a leülés, felállás. Viszont nem riasztott el örökre.
Sose felejtem el azt a pillantást, ahogy a ló nézett rám lefelé a földre, szinte szégyenkezve, restellve a dolgot. Olyasmit láttam a szemében:
— Sajnálom, én nem tettem semmi rosszat, mégis hogyan történhetett?
Eszembe jutott némely kárörvendő emberi tekintet…
Hozzájuk képest csodálatos érzékenységgel élnek a lovak!
“Lovam szemében tükröt látok,
S a tükörben önmagam.
Lovam hátán szabadságot érzek,
széllel szárnyalok boldogan.
Valami furcsa érzés űz hozzád,
ősi vágy,melynek nem lelem okát.
Talán egy régi vétek vár jóvátételre,
s azért hajt az érzés újra, s újra nyergedbe.”
— Vilcsek Adrienn —
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:50 :: Sonkoly Éva
