megint a tarkómon alszik
fel sem kell kelnem hogy lássam
magunk idomától bódul
pusztul a hús alkotásban
árnyaink égnek a t?zben
szagától émelyeg a táj
fakul az anyag és szürke
a csókra nyílt felrepedt száj
repedt fazék mosolyával
ugrik a giccses id?re
az utolsó színek is folynak
pirosat köhögök a k?re
dagonyázz lámpafény bennem
elnyomott csikkjeim faljad
takarodj bel?lem szívem
ne dobogj engedj a zajnak
túlhasadhattam a célon
avarszín kollázs az ?rbe
most kerül ki épp a napfény
kaput nyit hogy megsz?njek
Legutóbbi módosítás: 2010.09.22. @ 22:12 :: Szendrői Csaba
