átöltözött, majd elindult. Régóta ismertem. Néhány életet, vagy inkább halált leéltünk már együtt. Volt, hogy csak barátként, de létezett olyan időszakunk is, amikor forróvérű szeretőként bújt az ágyamba, majd halt, hogy újból élhessen velem, mellettem, értem. A mostani szakaszunk is pont egy szerelmi kapcsolatra épült. ő is megváltozott, még férfiasabb lett, és belőlem is az igazi nőt hozta ki. Sugárzott a vágytól, az örömtől, amikor megérintett, és én szinte felgyulladtam, oly csodákat adott nekem az ágyban.
Ha visszatekintek a múltunkba, leginkább a befejezetlenség jellemezte létünket, hisz mindig volt egy pillanat, amikor elszakadtunk, elindultunk egymástól, de valahol mindig egymáshoz érkeztünk. Porszemnek éreztem magam, míg ő hatalmas szikla volt mellettem. Kapaszkodó, híd, járható út.
Kívánságaimat szó nélkül teljesítette, önzetlen módon tudott szeretni, szeretkezni velem. Mohósága nem ismert határokat, de soha nem okozott fájdalmat.
Ha vámpírok közt létezhet testi szerelem, akkor ezt annak lehetett hívni, a lehető legnagyobb magasságokat érintve. A lelket most nem említem, hiszen ez nálunk érinthetetlen volt. Legalábbis nagyon sokáig azt hittem, minket az érzelmek nem irányítanak. Tévedtem.
Amikor az éj lassan kisétált az utcákról, és a nap a város csendjét érintette, fájdalommal teli érzésekkel feküdtem koporsómba, várva a következő estét, amit vele tölthetek. Még magamnak sem mertem bevallani, nélküle rég eltévedtem volna a világ ösvényén. Bízott bennem, nem féltékenykedett, vagy ha az is volt, soha nem mutatta ki. Bár nem szívesen engedett el az éjszakába, felpezsdíteni a vérem, de tudta ő is, néha a teljesség magas szintjének eléréséhez, tökéletes magány kell. Neki is, nekem is.
A földi létben volt valami nyomasztó, amit soha nem értettem. Hol élőt kellett ünnepelni, boldogan, vigadva, hol pedig elhunytra kellett emlékezni, zokogva, és mindezt azért, hogy az emberek a testi szükségleteik után a lelki szükségleteiket is ki tudják elégíteni. Nekünk elég volt a testi szükséglet, hogy megtaláljuk a pillanatnyi mámort.
Hónapok óta csak ő járta az utcákat. Egy este fáradtságra hivatkozva, arra kért induljak most én, addig kipiheni magát. éreztem a hangjában valami bizonytalanságot, de arra gondoltam, biztosan kimerítette ez az állandó tenni akarás, hiszen kettőnk helyett is dolgozott.
Az októberi szél nagyon erősen harcolt, ahányszor megfordult az avarszagú park rejtett zugaiban, erőszakosan belekapaszkodott a hajamba, és két kezével ráncigált egyik fától a másikig. Nem voltam soha félős, de a sápadt hold félhomályban bujkáló arca, a denevérek tánc nélküli szótlan csüngése, és az éjszakai bagoly némasága, megremegtette a testem csontig hatolva. A csend áthasította az éjszakát, elvesztettem saját árnyékom, és a reszkető égi fényrögök zuhanásra készen billegtek, várva valami jelre, hangra.
A park végében egy árnyékot láttam. Ahogy az utca lámpafénye megvilágította, háromszor akkorának látszott a sziluettje. Lassítottam lépteimen, miközben a számban a friss vér ízét éreztem. Félelmemet az éhségem elég hamar legyőzte, és így lépteim is szaporábbak lettek az ismeretlen alak felé. A lámpa alatt egy férfi állt. Kezeit zsebre téve a csillagokat bámulta, de valahogy nem nagyon jött össze neki, mert a viharos szél állandóan egy újabb felhőt csúsztatott az így is haragos, sötét égre. Megálltam előtte. Rám nézett. Bár ne tette volna. Szemeibe nézve belezuhantam valami olyan csodás, leírhatatlan, megfoghatatlan álomvilágba, amit úgy hívnak, mindent elsöprő szerelem első látásra. Nem mertem közelebb lépni hozzá. Féltem, ha megérintem, az egyre jobban tomboló éhségem, egy pillanat alatt a nyakához rántja a számat. Becsuktam a szemem. érzékeltem vére piros melegségét, láttam, ahogy a lüktető élet testében kering. Tehetetlenül álltam előtte, falakat építettem, hegyeket hordtam össze évezrednyi sziklákból, de mindezek ellenére éreztem, mennyire vágyom rá. Lehet, órák teltek el, vagy évek. Nem tudom, csak azt, hogy mire magamhoz tértem, a földi illattal megtelt ágyában feküdtem meztelenül. Reszketve nyitottam ki a szemem, mint aki attól fél álmodta az egészet. De nem. Megfordultam, és egy hatalmas sóhajjal konstatáltam, hogy az ismeretlen férfi még lélegzik mellettem. Ránéztem az órára, nagyon késő volt. Felöltöztem, és csendesen eltűntem az éjszakában. Visszatérve otthonomba, párom a koporsóban aludt. éhesen beosontam a helyemre, magamra húztam a fedelét, s vártam a következő éjszakát, hogy a vörösre festett alkonyi égről a nap újra mély álomba zuhanjon.
Vámpírom egyre többet panaszkodott fáradtságra. Arra kért, még pár napig járjam én a várost. Egy kicsit csodálkoztam, hogy nem említi meg az éjszakai hosszú kimaradásaimat, s hogy szinte mindig üres kézzel térek vissza. Persze néha találtam egy-egy áldozatot, de csak úgy alibiből. Olyankor az egész testemet végig zubogtatta belülről az erő, és a vágy, az új vér, és így sokkal könnyebb volt halandó szerelmem karjaiba zuhanni, majd felperzselni körülötte mindent, és lábujjhegyen hazaszökni. ő nem sejtett semmit. Nem kérdezte, ki vagyok, honnan jöttem, és hova rohanok éjszakánként. Annyit mondtam neki, van egy öreg, beteg férjem, akitől pár órára el tudok szökni, míg az altatója hat.
Csodálatos érzéseket bontogatott ki belőlem, amiknek létezéséről rég elfeledkeztem, és azt hittem szívemig már nem érhetnek el. Szeretett égen, szeretett földön. Felemelt, elkapott, ringatott. Ujjaival megrajzolta testem ívét, hagyta, hogy sodródjak a vágyak hullámaiban, de elveszni soha nem hagyott. Illata volt a szerelemnek. íze volt. Sokkal finomabb, mint a véré. Mezítelenségem nem csak testi, hanem lelki csupaszság is volt. Míg vele voltam, nem voltak határok, nem léteztek szabályok. Képes volt elfeledtetni velem az éhségem, csak rá figyeltem, és ő csak rám figyelt. Nem számoltam a napokat. Egybefolytak a pillanatok, s csak a hajnali misére hívó harangkongás jelezte, indulnom kell.
Vámpír kedvesem megjegyezte, kezdek megváltozni. A fáradtságra hivatkoztam, mivel minden éjjel én jártam ki vadászni, az ő kérését teljesítve. Hetekig éltünk így. Parkba rohanás, szerelembe ájulás, szeretkezés, hazarohanás, alvás, hajnali mese. Soha nem gondoltam volna, hogy társam is végig hazudott. Az első naptól kezdve tudta a kapcsolatomat a halandóval, de nem szólt. Mindent látott, hallott, de én annyira szerelmes voltam, naivan elhittem, vámpír párom hetekig is képes éhen maradni.
Nem így történt. Míg én az ágyban hagytam testem, lelkem beteljesedni a szerelemmel, és halandómmal ártatlan bűnünk az égig ért, ő vadászott, majd meglesett.
Teltek a napok, a hetek, s egyre gyengébb lettem, hisz nem gondoskodtam magamról kellőképpen. Egy idő után rá kellett jönnöm, a földi szerelem nem képes életben tartani. Egyik este elém állt, amikor már nem tudta elviselni szenvedésemet.
– Segítek neked lábra állni – súgta –, de csak azzal a feltétellel, ha ma este nekem adod a szerelmed testét, vérestül, lelkestül, szerelmestül.
Arcom rezzenéstelen fogadta a kérését. Tudtam, döntenem kell. Vagy az ő áldozata leszek, hisz ha haldoklom kénytelen ő megölni, vagy elfogadom ajánlatát, hogy megmentse az életem, egy következő életünk reményében. Még meg sem várta a válaszom, s életem két legfontosabb embere állt előttem.
Elfordultam. Könnyeket törölgettem arcomról. Mint a vér íze, sós volt. Fájdalom ízű.
Halandó kedvesem a rémülettől megszólalni sem tudott, igaz, ideje sem lett volna rá. Nem mertem a szemébe nézni. Hazudtam neki, hogy ki vagyok, honnan jöttem, merre tartok. Saját mesémben éltem mellette, s jártam vele a mindenség táncát az éjszaka csillagfényű ege alatt, de álmodott mesénk csendjét egy ismeretlen, messzi vihar cafatokra tépte. Olyan érzések kerítettek hatalmukba, amit addig nem ismertem. Iszonyat magamtól, hogy én okozom a halálát a szerelemnek, aminek se ideje, se lehetősége nem volt, hogy beteljesedjen.
Ránéztem vámpíromra. Rabja lettem, magához bilincselt, mert tudta, ismerte minden gyengeségem. Kerestem, de nem találtam benne azt a szépet, amitől egykor olyan nagynak, erősnek láttam. én porszem maradtam, de ő az én szememben egy összetört szikla lett. Kezeim közt szétmálló sóhaj. Csak az életben maradás, a túlélés az, ami még mellette tartott. Ezt használta ki, hisz ő adta az esélyt, egy életnek nevezett létezést, szavakat, hangot a csendnek, és jól tudta, nélküle az éjszaka bármikor magához ránthat az ismeretlen mélybe.
Bólintásomra várt, hogy szemfogai a szeretőm nyakába mélyedjenek, s pillanatok alatt elveszítsem azt, ami igazán nem is volt soha az enyém, nem lehetett soha az enyém. Földi szerelem.
éhes voltam, és haldokoltam. Megtanultam önzőnek lenni, az ő önzése lenni.
Megbocsájtva hűtlenségem, mosolyogva odahúzta nekem is a testet, hogy újra erőre kapjak a friss zsákmány zamatától. Megízleltem, és eszembe jutott az első találkozás, hogy ott a parkban ezt az ízt éreztem a számban, de az érzelem, a tiszta vágy akkor erősebbnek bizonyult. áldozat lettem én is. Magányosan bujdosó, mindig éhes vad.
Társam tudta mit gondolok, és csak annyit mondott:
– A vámpír, vámpír marad örökre, míg ember él a földön – megsimogatva arcom, ránézett halott szerelmem vérző nyakára. – így megy ez, vannak gyilkosok és vannak áldozatok, a hajtók élnek, a vadak halnak – mondta ki a fájdalmas igazságot.
Már nem indulok az éjszakába. A park fáin ezeréves jelek könnyeznek, és egy frissen vérző monogram. Gyenge vagyok bízni, legkevésbé önmagamban. A konok csend egyszer majd az éjszaka ködébe temet, s hiszem odajutok, ahol eleven a múlt, ahonnan valamikor indultam, ahol nem túléljük, hanem leéljük az életet.
összenőtt magányunkban, mindhalálig nászunkban, neki csupán önző szavai, gondolatai vannak arra, amire nekem valódi érzések. A szívemben, a lelkemben.
Ezt többé soha, senki, még ő sem veheti el tőlem.
Legutóbbi módosítás: 2010.09.27. @ 10:28 :: Szilágyi Hajni - Lumen
