— Vedd ki, Kató! Kezdjük elölről! — hallatszott a középső irodából a türelmes hangú utasítás.
Kiskató a kartonjai között bogarászott. A főnök a népesség összetételének változásairól írt beszámolót, egyelőre csak úgy, tollal, mert a nagy kocsis villanyírógépen a titkár Nagykatóval jegyzőkönyvet szerkesztett. Pontosabban csak szerkesztett volna, ha Nagykató — aki egyébként vakon gépelt — ebédidőben nem fut össze a nála tizenöt évvel fiatalabb szeretőjével. De összefutott, és Kató hiába edződött első férjén, aki ivott és ostorral verte, és a másodikon, aki rendszerint erőtlenre itta magát, s csak kézzel verte. Napsütés ide, edzettség oda, elborult az agya.
Biciklijét először homokszínű Ladájának támasztotta, majd miközben válogatott szitkokkal árasztotta el az ő autójában egy idegen nővel csókolódzó szerelmét, öklével a motorháztetőt verte, s a nyomaték kedvéért néhányszor belerúgott az első kerékbe. Fenn az irodában azután végeláthatatlan zokogás vett erőt rajta, s e miatt olykor egy sorral lejjebb verte a klaviatúrát.
A harmadik „Vedd ki, Kató” után nem volt mit tenni. Előkerült a konyak, és kisvártatva már mind a négyen könnyeztek, mert Nagykató megint azt a történetet mesélte, amikor tizennégy évesen kiszabadult a koncentrációs táborból, és Bécsben összetalálkozott a tizenhat éves Kallósfiúval. Számba vették kinek kije veszett oda, s az ezután következő huszonhárom napban, mialatt Bécsből hazaértek, rengeteget nevettek.
Ők négyen meg most búsultak, pedig még nem is sejtették, hogy Nagykatót a harmadik férje — akit már egyenesen egy kocsmában szed össze magának — szintén veri majd, ráadásul halála előtt még a lábát is amputálni kell.
Legutóbbi módosítás: 2010.09.15. @ 10:00 :: Takács Dezső
