Misi belépett az ajtón. Egyenesen a munkából jött. Edit felállt a székr?l, a férfi magához ölelte. Érezte a könnyeket, ahogy átáztatták az ingét a vállán.
– Miért? Mit vétettünk? – zokogta fuldokolva.
– Nem tudom drágám. Nem értem, miért velünk történik ez – s a gombóc egyre n?tt a torkában.
Az ágyra nézett. Misu szeme csukva volt, aludt. Mindenfelé csövek, a m?szív szabályos ritmusát jelezte a pulzusszámláló. A kisfiú arca halovány, szeme körül karika.
Majd megszakadt a szíve. Ahányszor ránézett a kisfiára, az a nap jutott eszébe, amikor megszületett. ? is, mint a legtöbb fiús apa álmokat sz?tt a jöv?b?l. Milyen lesz, amikor együtt fociznak? Megtanítja biciklizni! – határozta el egy alkalommal. Aztán ha nagyobb lesz, beszél neki a lányokról. „Hiszen ez az apa dolga” – mosolyodott el akkor büszkén.
Aztán hirtelen fekete felh?kként borult rájuk a félelem. El?ször nem is fogták fel. Amikor tv-ben másokról láttak ilyen filmeket a hírekben, elképzelni sem tudták volna, hogy ez velük is megtörténhet. Mégis elhangzott a lélekbemarkoló mondat: Misu életét csak egy új szív mentheti meg. S most itt álltak egymást átölelve, könnyeik egymásba folyva, fogyó reménnyel. Kérdés, kérdést szült csupán. Egyikük családjában sem volt szívbeteg. Edit az els? perct?l mindent elkövetett, hogy a kis pocaklakó jól fejl?djön. Akkor miért? Ami pedig végképp összefacsarta a szívüket, mi lesz, ha nem kapnak id?ben szívet? De ezt a gondolatot csak érint?legesen engedték be az életükbe. Ijedten hessegették el, mintha valami babona övezte volna. „Nem szabad végiggondolni!” Mintha akkor be sem következhetne. De az id? fogyott, hiába várták a felment? hírt.
Ez alatt egy másik kórházban, egy másik ágy mellett Zsófi, és Máté dagadtra sírt szemekkel szintén a kisfiát nézte.
– Nem akarom, hogy összeszabdalják a kis testét – zokogta Zsófi az ágy szélére borulva. Máté megfogta, megszorította a kezét.
– Azt akarom, hogy úgy temessék el, ahogy megszületett – folytatta az asszony alig érthet?en.
Egy orvosn? egy papírral a kezében, be akart fordulni a szobába, de éppen hallotta az utolsó mondatot, így kifordult csendben. Arcán sajnálkozás futott át.
Zsófi szülei a földszinti automatánál vásárolt kávéval fordultak be az ajtón. Miután üdvözölték egymást, és átadták a kávékat, a kis Bencéhez léptek. Könnyeiket törölve nézték, az unokájukat.
– Nincs remény? – nézett Zsófira az anyja, miközben újabb zsebkend?t vett el?.
Az asszony újra zokogásban tört ki, s csak a fejét rázta. Az apja magához ölelte. Máté közel hajolt anyósához:
– Nemrég megkérdezték, felajánljuk-e a szerveit? – nézett tanácstalanul.
– És ti mit mondtatok fiam? – suttogott a nagymama.
– Zsófi nem akarja. Nem engedi.
– És te mit gondolsz? – karolt bele vejébe az asszony.
– Nem tudom… Így is, majd összeroppan. Még azt sem tudom… Mi lesz utána? – s újabb könnycsepp vájt barázdát arcán.
Az asszony várt egy kicsit, majd kézen fogva lányát, maga után húzta a folyosóra.
– Üljünk le egy kicsit. Jó? – vezette a fal mellett álló padhoz.
Kezével elsimított egy rakoncátlan tincset, lánya arcáról. Lassan kezdett beszélni.
– Tudod annak idején a háború kirobbanásakor besoroztak egy csomó fiatal fiút. Még alig éltek. Épphogy kin?ttek az iskolapadból. Mindegyik álmodozott valamir?l. Orvos lesz. Mérnök lesz. Vagy esztergályos. Családot alapít, és gyerekei lesznek.
– Miért mondod ezt nekem épp most anya? Amikor az enyém… – sírta el magát újra.
Az anyja magához húzta, s csitítgatta.
– Mindjárt megérted, kicsim. Aztán egy nap, valamelyik az életét adta, hogy a társát megmentse. Gondolkodás nélkül. Nem egy. Sok. Talán egy perc, óra, nap múlva amúgy is találatot kapott volna, de lehet, hogy túlélte volna a háborút. És sokan az életüket adták a hazájukért. De nem haltak meg értelmetlenül. Mert mások tovább élhettek. H?söknek nevezzük ?ket. Ugye érted már? – s bár az ? könnyei is újra eleredtek, igyekezett a hangját megtartva folytatni. – Tudom, hogy a fájdalom megbénít, nem enged tisztán gondolkodni. De talán kés?bb, úgy éreznéd, hogy nem volt hiábavaló… Talán egy kicsi vigaszt nyújtana, hogy egy kisgyermekben tovább él. Hogyha nem is ? dönthetett így, megmentette egy kis társa életét. Gondold át kicsim, amíg nem kés?! – Azzal lassan levette kezét lánya válláról, felállt s visszaballagott unokája szobájába.
Nem tudták mennyi id? telt el. Zsófi megjelent az ajtóban, s intett Máténak. Mikor odaért, átölelte, s a fülébe súgta: – Gyere, írjuk alá a papírokat!
Az orvosn?, belépett Misu szobájába. Az arca nem árult el semmit, így Edit és Misi félelemmel telve felállt, s közelebb lépett.
– Ha Isten is úgy akarja, élni fog a fiuk. Most szóltak… – s halványan elmosolyodott.
Legutóbbi módosítás: 2010.09.25. @ 11:14 :: Tara Scott