Tiszai P Imre : Istentelenek siráma

Nyomtatás

Egy az Istenünk,

az istentelenek nyomorult Istene,

ki a fájdalmat bőkezűen szétosztja,

kurvaként futtat minket a pokolba,

– útszéli kóbor kutyákat –

kik az édent soha nem látták,

kiknek az eredendő bűnből se jutott

mert almánkat mások befalták,

Káin bélyegét viseljük arcunkon,

darócból szabunk ruhát,

de nem alázatból, csak mert bőrünk izgatja,

játszunk az idővel,

kezünkben hamis kártya

és cinkelt hitünk is,

szánkból a szó hamisan cseng

mint repedt harang

mi romos templomtoronyban leng,

mit hájas isten-szolga húz félig berúgva

a lopott mise-bortól,

nekünk nem jut majd a

lélekharang csilingeléséből,

lehet egy földdarab sem,

hogy rothadó testünket befogadja

és nincs senki aki megtalálja

a végítélet barlangját

és egy kulacs vizet hátrahagyva

a pusztulás hegyét egy sziklával ránk zárja