Guten Morgen Frau Müller!
– Guten Morgen Frau Müller! – szólt oda Noémi a takarítón?nek. – Wie haben Sie Geschlafen?
– Danke shön, Fräulein Zsigmond, sehr gut! Und Sie?[1] – válaszolta meglepetten a takarítón?. Szemmel láthatóan jólesett neki. Megállt a folyosó felmosása közben, s váltottak még néhány szót németül, amíg Noémi el?kereste az irodaajtó kulcsát. Eléggé kellett koncentrálnia, hogy megértse a sváb dialektust. Marianne, szász egyetemi kollégan?je jutott eszébe, aki azt vallotta, Gerdának, sváb kollégan?jüknek esküv?jér?l jövet: „Nem éreztem jól magam, mert ott mindenki svábul galagyolt, s én nem értettem, mit beszélnek.” Hát ez magyarban nem fordulhat el?.
Még be se lépett az irodába, megérkezett Yvett is.
– Te miért beszéltél németül Müllernével? – érdekl?dött.
– Én szólítottam meg – válaszolta meglepetten Noémi. – Ez egyáltalán miért téma?
– Tud magyarul! – válaszolta Yvett.
– De hát én is tudok németül! S én szólítottam meg!
– ? nem németül, hanem svábul beszél. S itt Magyarországon vagyunk…
– És?
Noémi csak nézett tágra meredt szemekkel. Azt hitte ezt a replikát elfelejtheti, mióta eljött Romániából. Ott hallotta állandóan: „Beszélj románul, mert Romániában élsz!” Tehát ez nem is román specialitás. Ez többségi szindróma…
– Otthon is németül szólítottam meg szász barátn?met. ? pedig magyarul szólított meg engem. Miért, tán románul kellett volna beszélnünk egymással? Hisz Romániában éltünk… – Noémi hangja méltatlankodó volt.
– Megadta neki a tiszteletet, hogy anyanyelvén szólt hozzá. De mi a baj ezzel? – kérdezte Luca, ki közben szintén megérkezett.
– Á, semmi, semmi, csak ugyan fura volt – vonult vissza Yvett. – Noémi ráérzett, hogy ott bujkál Yvett szavai mögött az „És most mindenki köteles vele németül beszélni?” Már-már megkísértette, hogy epésen rákérdezzen, de Luca témát váltott.
– Na, de mesélj, mizújs? – kérdezte Luca pletykaéhesen.
– Szombat reggel megjöttek a szüleim – válaszolta Noémi remélve, hogy ezzel kitér a pletyka el?l.
– Nem is mondtad, hogy meglátogatnak… – lep?dött meg Luca.
– Küldtek egy lapot, hogy érkeznek, de én nem szoktam a postaládát figyelni. S néhány napja nem beszéltem velük telefonon se. Ezért nem is mentem eléjük az állomásra. Kissé kalandosan találtak meg.
Luca nem erre volt kíváncsi. Vizslatta egy ideig Noémit, majd sanda gyanúja támadt.
– És… rajtakaptak? Juújjj, de ciki!
– Az ügy lezárva! – felelte Noémi, hogy a további csámcsogásnak vessen véget. Ám ezzel be is ismerte.
– És mit szóltak? – Lucát nem lehetett csak úgy leállítani. Az a típus volt, akit le kellett l?ni, hogy leállítsd, ha pletykáról van szó.
– Azt mondtam, az ügy lezárva! – ült le Noémi íróasztala mellé.
Alig merült a munkájába, Gábor dugta be a fejét.
– Ki tudsz jönni egy picit?
– Azonnal – felelte Noémi. Még befejezte a mondatot, amelyiket épp gépelte, majd kiment.
– Te szedsz fogamzásgátlót? – kérdezte Gábor aggódó hangon.
– Nem. Soha nem szedtem. Romániában tiltott szer volt.
A beállt csönd magáért beszélt. „S most mi lesz?” Noémi törte meg a csöndet.
– Két és fél–három héten belül megtudom.
Újabb hallgatás következett.
– Nekem el kell utaznom. Három hétre. Még felhívlak – mondta Gábor. – Itt, a munkahelyeden… – tette hozzá kényszeredetten.
Más megoldás nincs. Otthon Noéminak nem volt telefonja. Gábor körülnézett, kissé sokan voltak a folyósón egy intimebb búcsúzkodáshoz. Noémi követte a tekintetét. „Úgyis mindegy… Luca, tesz róla…” – gondolta Noémi. A habozásnak a folyosó vége fel?l érkez? Szalayné vetett végett.
– Gyere, mert ezt sürg?sen el kell intézni – szólt Noémire mintegy magyarázkodóan, miután végigmérte ?ket. Hát igen, most már ? is tudja…
Követte Szalaynét, akinek a háta mögül intett egy puszit szájára helyezett két ujjával. Gábor csak állt ott esetlenül, mint a legtöbb férfi ilyen helyzetben. Végül ? is csücsörített egyet a szájával. Vajon Noémi észrevette?
A napok egyidej?leg röpültek és teltek csigalassúsággal. Az egyetem idején hosszú periódusokra nem látta szüleit, s öröm volt a családi körbe visszatérni, de ennyire nem örvendett soha szülei társaságának. Az akkor kikapcsolódás volt, most érezte, ez számára szükséglet, jelenlétük biztonságérzetet adott. Volt mellette valaki, akihez tartozott, s még a generációs szakadék ellenére is hasonlóan gondolkodott, mint ?.
Másrészt számolgatta a napokat, amikor meg kellene jönnie a ciklusának. S ehhez az id? csigalassúsággal haladt. Hatalmas lelki nyomás volt számára, hogy édesanyjával se beszélhetett err?l, mert hát édesapja is állandóan a közelben volt. Gábor fel-felhívta, de ezek a beszélgetések inkább feszélyezték, mint örömöt jelentettek számára. Az irodában mindenki hallotta mit válaszol Gábornak, s bár nem meredt rá minden szem, magán érezte a rá tapadó füleket. A benne lev? szorongás, hogy Gábor el?bb-utóbb rossz néven veszi az „id?járásjelentés-beszélgetéseket”, még nagyobb lelki nyomorba taszította.
Szülei visszautazása napján rendkívül irritált volt. Mindenért felkapta a vizet, f?leg édesapjára ripakodott rá minden apróságért. Közben benne volt a lelkiismeret-furdalás, hogy elrontja ezt az utolsó napot, amikor még együtt vannak, de hát ez is b?nbakért kiáltott… Már egy napja meg kellett volna jöjjön a ciklusa. Még máskor is késett egy-két napot, de a mostani rémülettel töltötte el. Édesanyján látta, hogy beszélni szeretne vele négyszemközt, de valahogy édesapját nem lehetett egy percre se lerázni. Emiatt még ingerültebb lett, még inkább kötözködött vele, hátha megsért?dik, s elvonul, s akkor édesanyjával beszélhetne… De hát abban a pici lakásban nem lehetett sehova se elvonulni.
Már kinn voltak a Keletiben, szülei szokása szerint jó fél órával az indulás el?tt, amikor…
– Édesanyám, légy szíves menj és vegyél nekem egy betétet…
– Hálistennek… – futott ki édesanyja száján. Édesapja radarja azonnal jelzett.
– Eltitkoltátok el?lem…
Egyszerre volt e mondatban vád, végtelen csalódottság és kétségbeesés.
– Nem akartam, hogy… – harapott Noémi az ajkába.
– Hát ennyi bizalmat sem érdemlek?
Noémi sírva ölelte át. Kitört bel?le az utóbbi, szinte három hét feszültsége.
– Vigyázz magadra! – sóhajtott az édesapja némileg megenyhülve. – Én már nem tudok rád vigyázni. Magadra vagy utalva kislányom… – tört ki a könny a férfiszemb?l. Ám a hangosbemondó kegyetlen volt.
– A Pannónia nemzetközi expresszvonat öt perc múlva indul a nyolcadik vágányról…
Noémi látta édesapján, hogy még mondani szeretne valamit. Amint rákérdezett, lédesapja azonnal letagadta. Ám e tagadástól meger?södött Noémiban ez az érzés. Vajon édesapja Gáborra gondolt?
[1] – Jó reggelt, Müllerné. Hogy aludt?
– Köszönöm, Zsigmond kisasszony, nagyon jól! És ön?
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:58 :: Adminguru
