Az éjjel havat szórt fényl? hajára,
Az erd?ben, a tehetetlenségben állva,
Kést szorongatott hamvas kezében,
Vérét akarta ontani saját testének.
Lelke meg-megremegett az éjben,
És a kés némán esett le a földre.
Zokogva borult le a penge elé,
Nem tudta eldobni keser? életét.
Sírás közben behunyta szemeit,
Maga el?tt látta régmúlt perceit.
Nincs szó, nincs hang csak indulat,
Siratja a boldog, gyönyör? napokat.
Megkeseredve temette arcát a földbe,
Próbálta elsüllyeszteni emlékeit a mélybe.
De a képek csak jöttek és maradtak vele,
Könnyeivel áztatta a keser? emlékeket.
Jött a hajnali szell?, cirógatta arcát,
Felemelte fejét nézett a szell? után.
Valamit elvitt t?le már nem zokog,
Felállt, a késre nézett, majd rátaposott.
Szemében nem volt már fájdalom,
Ajka enyhe mosolyra húzódott.
Elindult hazafelé remegve s félve,
De minden lépés büszkesége lett.
