Gyerekként rettenetesen rossz evő voltam. Úgy kellett belém erőszakolni az ételt. Nem voltam finnyás, hogy ezt vagy azt nem kérek, nem eszem meg, mindenből csupán pár falatot ettem és otthagytam. Aggódó szüleim vittek is orvostól orvosig, de mindenütt megnyugtatták őket, ne aggódjanak, majd megjön az étvágyam. De nem nagyon akart megjönni. Pedig szegény nagyanyám mindent elkövetett. Anyám kosztját immel–ámmal ettem, de ha nagyanyám csinált valamit, azt általában megettem az utolsó falatig. De abból sem mindent. Kedvencem volt a palacsinta, üresen vagy bármilyen töltelékkel, és a csirkeaprólékból készített húsleves, valamint a két tojásból rántotta vajjal és úgy, ahogy nagyanyám készítette. A tojást jó habosra verte és mindig hozzáadott egy kis tejet.
Egy nap, amikor a konyhában lábatlankodtam, láttam az unokabátyámat, hogy valami különös illatú kenyeret eszik. Meg is kérdeztem tőle azonnal, mi az.
– Fokhagymás pirítós – volt a válasz. – Kérsz belőle egy kicsit? – azzal letört egy darabot és odaadta.
– Hú, ez nagyon jó – közöltem. – Csinálnál nekem még egyet?
Unokabátyám nagyon rámcsodálkozott, de pirított két szelet kenyeret és átnyújtotta.
– Itt van ez a fokhagyma, húzogassad végig kétszer–háromszor a kenyéren.
Miután elkészítettem magamnak a két szeletet és egy citromos teát is kértem hozzá, jóízűen elfogyasztottam. Nagyanyám mikor meglátta mit eszem, összecsapta a kezeit.
– Más sem hiányzik, csak az, hogy még te is itt fokhagymázzál.
– Miért? – kérdeztem.
– Mert fokhagymaszag terjeng az egész konyhában.
A dolog túl lett tárgyalva, de a fokhagymás pirítós felkerült az étlapomra. Egy volt a kikötés, hogy utána azonnal menjek fogat mosni, és a maradékot dobjam ki, ne terjengjen a fokhagymaillat.
Már iskolába járhattam, amikor egyszer úgy érkeztem haza, hogy senki sem volt otthon. Unokabátyám engedett be.
– Móric – mert így csúfolt, ha akartam, ha nem, hogy Móricka – én most el kell menjek Ipricsomba jeget aszalni. Ne nyúlj semmihez se, majd nemsokára jön a nagyi meg anyád. Vásárolni mentek.
– Hol van az az Ipricsom? – kérdeztem – és, hogy aszalják ott a jeget?
– Nincs messze, itt van a teniszpályán. A jeget meg úgy aszalják, hogy addig kell vernem a labdát, amíg a jég nem olvad meg egyszerre a homlokomon. A tréneremnek ez a kedvenc mondása, hogy addig senki se merje abbahagyni az edzést, amíg a jég nem aszalódik meg a homlokán.
Néztem rá nagyon, mert nem értettem én, hogy mi is akar lenni az a bizonyos jégaszalás és miért hívja a teniszpályát Ipricsomnak, amikor az az Ipoly utcában van. De nem volt időm tovább kérdezősködni, mert vette az ütőjét és a sportszatyrát, és már el is ment.
Én igencsak éhes voltam valami nasira vagy bármire. Mi lenne, ha csinálnék magamnak pár szelet fokhagymás pirítóst. Az elhatározást tett követte. Kimentem a spájzba és kerestem egy fokhagymát. Találtam is egy egész fejjel. De hol van kenyér? Az bizony nem volt, egy szelet sem. Volt viszont három zsemle, ami elég frissnek nézett ki. Nosza el is vettem mind a hármat. Na de, hogy fogom ezeket megpirítani? Végül is lemondtam a pirítási műveletről, mert találtam vajat a jégszekrényben és a fokhagymát „fokonként” vagy ahogy mondani szokták cikkelyenként kezdtem hozzá majszolni. Egy–egy zsemle mellé olyan két három gerezdet harapdáltam el. Mire elfogyott a zsemle a fokhagymának is nyoma veszett. Eltüntettem a nyomokat, hogy ne illatozzon a konyha, gyorsan ablakot is nyitottam. Hamarosan megérkezett nagyanyám és anyám is a vásárlásból.
– Te meg, hogyhogy már itthon vagy? És ki engedett be?
Elmeséltem töviről hegyire a történteket, de a fokhagymáról mélyen hallgattam. Eltelt pár óra és hívtak ebédelni.
– Nem kérek semmit sem. Nem vagyok éhes.
– Enned kell valamit – unszolt anyám. – Reggel óta nem ettél semmit sem.
– De nem eszek semmit, nem vagyok éhes. És fáj a hasam is.
– Fáj a hasad? Nassoltál valamit?
– Nem én.
– Akkor biztos azért fáj, mert éhes vagy.
– Akkor sem kérek semmit – azzal elvonultam és ledőltem a sezlonra. Tényleg csikart a gyomrom és pillanatok alatt a csikarás görcsökbe váltott. Úgy fetrengtem, mint aki most fogja befejezni. Anyám és nagyanyám felváltva szaladgáltak ki–be.
– Te gyerek, valamit ettél, attól fáj a így gyomrod. Mondd meg azonnal, mit ettél, mert csak akkor tudunk segíteni rajtad.
Töredelmesen bevallottam a fokhagymás zsemléket.
– Te jó ég! Egy egész fejet megettél? Attól fáj a hasad.
Már hívták is az orvost, aki pár perc múlva megérkezett a rendelőből, ami alig volt két sarokra tőlünk.
Megvizsgált és belém szúrt két injekciót.
– Neked sem lesz már soha semmi bajod a gyomroddal. Ennyi fokhagyma minden káros anyagot elpusztított, sőt ha nem jövök időben, még azt is, ami létfontosságú. Ne egyél legközelebb ennyit, meg csak egy gerezdet és azt is csak pirítóssal.
Mindenki azt gondolta, hogy ez a kis baleset elveszi a kedvemet a hagymázástól, de nem így történt. Mai napig a kedvenc zöldségeim közt szerepel a hagyma és fokhagyma is. Utóbbiból persze csak mértékkel eszem, és utána már megyek is fogat mosni.
