– Vétkeztem atyám, oldozzon fel! – szól egy rekedtes hang a rács túloldaláról.
– Kezdd el fiam! – mondta a pap, és úgy gondolta, sok filmet nézhetett az, aki így kezd gyónni, de mit számít a formaság, a lényeg a szándék. Semmi szükség versbe szedetten el?imádkozni, nyugodtan mondhatja szabadon is… Figyelt.
– Atyám, vétkeztem, oldozzon fel!
– Hallottam fiam, addig nem tudlak feloldozni, amíg nem tudom, mi alól oldozzalak fel. Én csak egy érdemtelen eszköz vagyok Isten kezében.
– Az van, kérem, hogy loptam és raboltam.
A gyóntatószékben ülő papot néhány év után már semmi sem tudja igazán meglepni, hallott ő már sokkal durvábbakat is, és abban a soha ki nem nyitható titokládikában úgy őrzi őket, hogy még véletlenül sem tesz célzást egyikre sem.
– Ennél azért egy kicsit részletesebben szeretném hallani.
– Templomokat raboltam ki.
Itt volt az a pillanat, amikor a plébánoson először átfutott a hidegrázás.
– Mit csináltál!?
– Templomokat raboltam ki. Tudja, atyám, azért jöttem, mert megbántam.
– Ha nem bántál volna meg semmit, felesleges volna itt lenned, úgysem lenne érvényes a gyónás, mint tudod. Mikor gyóntál utoljára?
– Elsőáldozó koromban, atyám.
– Hány éves vagy?
– Negyvenkettő.
– Az nem tegnap volt.
– Nem, olyan harmicöt éve. Úgy csináltam, hogy papi civilben – misék után – mikor már minden kiürült, mint gondoskodó, a kegytárgyakat ellenőrző odatartozó tag, a kisebb méret?, de nagyon értékes kegytárgyakat fontoskodó arccal megfogtam, nézegettem és elindultam a sekrestye felé. Majd megtorpantam, forgattam egy kicsit, megcsóváltam a fejem, belesüllyesztettem az aktatáskába, aggodalmas arccal elindultam kifelé. Így a hívek, akik még bent voltak, azt hitték, hogy valami gond van, és javítani vagy restaurálni viszem, amit éppen viszek.
A pap megdermedt, nem jutott szóhoz. Kérdezett volna, de nem bírt. A férfi pedig folytatta.
– Tudja, atyám, az orgazdák a kicsi, értékes kegytárgyakat szeretik.
– Nem vagyok kíváncsi az orgazdák mentalitására. Ugye a szentélyben nem jártál?
– De atyám, amit lehetett, az oltárról is elemeltem. Kisebb tárgyakat, de cseppet sem értékteleneket.
– Csak arról nyugtass meg, hogy az Oltáriszentséget nem gyaláztad meg!
– Tisztelettel kérdezem, mit tetszik gyalázáson érteni?
A pap ekkor már legszívesebben kidobta volna a gyóntatófülke túlsó oldaláról, de erőt vett magán, és fogadalma szerint türelemmel viseltetett. Nem tudott válaszolni, remegett az idegességtől, így a gyónó magától folytatta.
– Tetszik tudni, oltári szentségtartókat raboltam szép számmal.
– Az lehetetlen, azt nem lehet nem észrevenni!
– Mindig akad valaki, aki másolatokat készít… általában észre sem veszik.
– Ember, maga mit csinált?! Mit tett a szentséggel?
– A szentséget elhelyeztem az oltáron vagy betettem a tabernákulumba.
– Mit csináljak én magával? Ez egy égbekiáltó b?n! Egyedül nem is oldozhatom fel, akármennyire szánja-bánja bűnét, de nem látom, hogy azt tenné.
– Teljes szívemből bánok mindent, amit elkövettem és bennem van a vágy, hogy amennyire lehet, helyreállítsam ezt a mérhetetlen gonoszságot. Valamikor én sem képzeltem magamról, hogy ilyen mélyre süllyedhetek, utána azt nem gondoltam, hogy egyszer eljön az idő, amikor képes leszek belátni, hogy amit teszek, több mint aljasság, és valami szavakkal le nem írható késztetés hatására 35 év után gyóntatószékbe ülök.
– Bűnbánat nélkül nem ér semmit, hogy itt vagy!
– Említettem, hogy bánok mindent.
– Ember, én magát nem is oldozhatom fel, az ilyen égbekiáltó bűnökre csak püspöki engedéllyel adhatok feloldozást!
– Én megvárom, akár most, akár holnap, akár egy hét múlva.
– Várjon meg itt! Előbb csak annyit mondjon, mikor követte el az utolsó bűncselekményt?
– Úgy egy éve, azóta teljesen absztinens vagyok.
– Ne humorizáljon, legalább azt ne!
– Bocsánatot kérek, nem humornak szántam.
– Várjon itt!
Fél óra múlva érkezett az engedéllyel. Ilyenkor nem számítanak a részletek. Bejelenti, hogy égbekiáltó bűn feloldozására kér püspöki engedélyt, amit nem adnak meg automatikusan, csak ha a pap jelzi a gyónó igaz szándékát.
– Megjöttem. Bánd meg bűneidet!
– Megbántam, atyám.
– Eltekintek attól, hogy a megbánó imát elmondd. Úgy veszem észre, hogy hitedet, vallásodat ősidők óta nem gyakoroltad. Feloldozlak hát. Isten, a mi irgalmas Atyánk, aki Szent Fiának kereszthalála és feltámadása által kiárasztotta Szent Lelkét a bűnök bocsánatára, bocsásson meg neked, és én feloldozlak téged az Atya, és a Fiú és a Szentlélek nevében, ámen. Isten megbocsátotta bűnödet, élj békében. Mi a szándékod ezután?
– Tudja atyám, ez volt az utolsó próbatételem. Valami nem enged, valami vonz, Valaki hív. Úgy döntöttem, pap leszek!
Megint csak átjárta a hideg egy pillanatig a plébánost.
– Templomokat raboltál és pap akarsz lenni?
– Én már nem vagyok az, aki voltam. Bűneimet megbántam, épp az előbb oldozott fel. Elfelejtette az elégtételt kiszabni.
– Ismered az elégtétel fogalmát, tudod, hogy az csak szimbolikus. Általában egy Miatyánk, egy Hiszekegy, egy Üdvözlégy, netán egytized rózsafüzér, de a te esetedben ettől el kell tekintenünk. Elégtételül egy éven át minden nap, a nap bármely szakaszában, egy óra szentségimádásra térj be az első templomba, amelyik az utadba esik, amikor ezt teendőid megengedik.
– Meglesz atyám! Addig nem jelentkezhetek teológiára?
– Elméletileg természetesen jelentkezhetsz. Mégis jobb lenne, ha utána tennéd.
– Megértettem. Nem jelentkezem egy évig. Jövőre negyvenhárom éves leszek, ha Isten éltet, még ötven előtt felszentelhetnek. Néhány évig még akkor is szolgálhatok.
– Tovább is, ha az Úr úgy akarja. – válaszolt a pap. – Menj békével és ne vétkezz többet!
– Igyekezni fogok.
– Nem a lehetetlent kértem tőled, hiszen nem vétkezni sajnos emberi természetünk kapcsán lehetetlen, de legalább törekedj!
– Meglesz.
Hét év után visszatért ugyanebbe a templomba. A pap a már igencsak öregedő személyt nem ismerte fel, de mikor említette, hogy kicsoda – micsoda, rögtön visszaemlékezett. Ezt nem lehetett elfelejteni.
– Mit keresel itt fiam?
– Kérésem lenne…
– Mondd!
– Épp most végeztem, most szentelnek fel. Felszentelésem után az első misémet szeretném ebben a templomban celebrálni, ha nem kérek teljesen lehetetlent.
– Nem, Isten útjai kifürkészhetetlenek, neki semmi sem lehetetlen. Persze, hogy nem kérsz lehetetlent! Ezért vagyunk, ezért élünk, ezért szolgálunk. Gyere, tárt karokkal várunk!
Legutóbbi módosítás: 2010.10.02. @ 05:58 :: Boér Péter Pál
