– Tisztelettel kérdezem gaszpagyin Iljonics, mi lesz a mai program?
– Elsőnek mindjárt egy főbelövés, ha újra legaszpagyinozik.
– Elnézését kérem hadnagy úr, folyton elfelejtem a helyes bolsevista megszólítást. Régi vágású vagyok, bocsánatát kérem, tehát semmiképp nem a szovjetek hatalmát vontam kérdőre.
– Tudom kedves Liedman, évek óta ismerjük egymást. Rendes ember maga, nem utolsó sorban kiváló orvos, csak a memóriája valahogy folyton cserben hagyja, ilyeneket használ, hogy gaszpagyin. Tudhatná, hogy ez a szó már gyakorlatilag nem is létezik, csakis tovaris. Olyat se ejtsen ki a száján, hogy pán! Urak itt nincsenek, megértette Liedman?
– Mélyen tisztelt…, tovaris hadnagy megértettem, jelentem alázatosan!
– Ne jelentsen alázatosan, nem kell alázatoskodni, ez kérem néphatalom, itt mindenki mindenkivel egyenlő.
– Tisztelettel juttatnám eszébe, hogy hadifogoly állapotom nem feltételezi a szovjet állampolgárságot, így mint egykori ellenség keveredtem az önök nagyrabecsült, hazájába. Hozzáteszem, ha valaki megkérdezett volna, háborúzni akarak-e önök ellen, biztosíthatom hogy nemmel válaszolok.
– Kedves Liedman, ez még semmit nem jelent. Azt kellett volna válaszolnia, hogy nem megy háborúba!
– Kérem, ez parancsmegtagadás lett volna és az itt is folyton lebegtetett főbelövést, otthon azonnal életbe léptették volna.
– Amellett hogy rendes, még ügyes is. Úgy fogalmazott, ha megkérdezik akar-e ellenünk harcolni, nemmel válaszol. Teszem azt, ha valaki más ellen kellett volna harcolni, akad-e a világon olyan, akik ellen harcba indult volna.
– Gaszpatyin… tovaris lagtyinent, becsülettel megmondom, az ég világon senki ellen, soha nem volt kedvem háborúzni. Különben is orvos vagyok, egyszerűen mennem kellett. A háború egy veszélyes ágazat, olyan csatát még nem láttam, ami után ne lettek volna orvosi teendők. Olyat már igen, ahol csak a halál megállapítása volt a dolgom.
– Na idefigyeljen Liedman! Hoztak ide valakit, aki a maga seregében szolgált néhány évvel ezelőtt. Ő nem olyan szerencsés mint ön. Bár beszél oroszul, de nem ártana egy ilyen első osztályú nyelvérzékű tolmács, hogy pontosan tisztázni tudjuk hogyan is került ide.
– Engedelmével, feltehetően egy csata kapcsán a parancsnoka megadta magát az alakulatával együtt és mint jómagam, ő is hadifogságba esett.
– Nem erről van szó Liedman, ez az ember azt állítja, hogy
Kamcsatkából jött, mi pedig itt az Aral-tó mellett elég messze vagyunk Kamcsatkától. Egy hadifogoly nem nagyon tud végig lébucolni több ezer kilométert
csak úgy észrevétlenül.
– Igen érdekes tovaris latyinent, elbeszélgetek vele. Van valami orvosilag megoldandó problémája is?
– Akad. A jobb lába csak elméletben létezik, valójában az egész egy szagló, bűzös gyulladás.
– Ha szabad kérnem vezessék ide az illetőt, vagy kérném tisztelettel tudassák, hol találom.
– Ó Liedman, Liedman! Mikor növi ki már ezeket a “kérném tisztelettel, igen tisztelt, mélységes alázattal, hálásan, hálával” jellegű kispolgári csökevényeket.
Ha szovjet állampolgár lenne, már régen lelkiismereti kötelességem lett volna kivégeztetni.
– Tovaris latyinent, tisztelettel igyekezni fogok.
– Tiszteletem nélkül tegye!… Nem úgy értettem, hogy ne tisztelje a szovjet hatalmat, a szovjet hadsereget, azon belül engem, csak ne használjon ilyen szavakat!
Értette?
– Értettem tovaris latyinent. Hol az az ember?
– Kimegy az irodámból, végigmegy a folyosón a kórtermek mellett, azon amelyik tele van hordágyakkal?
– Melyik nincs? Ne szakítson félbe! Igen azon, amelyik tele van hordágyakkal és vonagló betegekkel. Azon végigmegy, jobbra fordul, kimegy az épületből! Mintha nem tudná, hol kell? A szemben felállított, ideiglenes pótkórház sátorban, a földön egy matracon szállásoltuk átmeneti jelleggel el, amíg döntünk a sorsa felől,
gyógykezelés vagy bíróság elé állításra javasoljuk.
– Ne haragudjon tovaris latyinent, ne gúnyolódjon velem. Annyit is mondhatott volna, hogy kimegy az ideiglenes kórházsátorba.
– Liedman, Liedman, maga szereti a szócsavarást!- nevette el magát hatalmas, kerek tányérsapkája alatt, az alig huszonéves hadnagy, a tovaris latyinent.
Liedman kiment. Mindenkihez volt egy megnyugtató, barátságos -a haldoklók felé bátorító-, szava. Az épületből kiérve, a köpenyt magára csavarva, didergőn átment a semmitől sem védő kórházsátorba. Rutinos öreg volt, egyből kiszúrta az új fiút.
– Jó reggelt!
– Adjon Isten!
– Bátyámuram, maga mit keres itt ebben a fehér
köpenyben?
– Én vagyok itt az orvos.
Erre a hadifogoly, korábban rögzült reflexei hatására, zsigerből vigyázzba vágta magát.
– Engedelmet kérek jelenteni!
– Jelentsél fiam.
– Miután nem látom a rendfokozatát, nem tudom hogyan szólítsam…
– Szólíts doktor úrnak.
– Alázatosan jelentem, a hadseregben nem így szoktuk.
– Fiam, ez itt nem a hadsereg, már régen nem az! Na lássuk a lábadat! Hát igen, ez úgy néz ki, hogy amputálni kellene. Ilyen ronda lábat már rég láttam. Bűzlik.
Nézzük mit tehetünk.
Megvizsgálta a lila, felduzzadt alsó lábszárat és ennyit mondott.
– Megmentjük, ha tudjuk! Ha nem, az nem rajtam fog múlni. Hogy kerültél ide?
– Alázatosan jelentem…
– Ha lehet vedd lazábbra, itt nincsenek rendfokozatok, már nagyon régen. Különben ezredes voltam egykor, de most doktor úr vagyok!
– Alázatosan jelentem ezredes doktor úr…
– Nem! Alázatosan jelentem nélkül mondjad a doktor úrnak a bajaidat.
– Szóval, az van doktor úr, hogy Kamcsatkából szöktem, nem bírtam tovább. Igen, onnan jövök. Tudja doktor úr, Kamcsatkában pár hétig tart a nyár, de katona vagyok, ez a legkevesebb.
– Katona? Hogy volna katona! Szerencsétlen hadifogoly maga és tiszta sebláz.
– Igen. Bátorkodom folytatni.
– Bátorkodjon fiam!
– Az elején, ahogy mondani szokás, kihullott a férgese. Nem a mi szemszögünkből, hanem a vendéglátóink állásábólból. Aki nem bírta, meghalt. A munka a sóbányában egész napos, az ellátmánytól egy egér is lefogyott volna. Magunk készítette -sokkal inkább bódék, mint-, barakjainkban, a mínusz negyven fokos tél a velőt is kirepítette az ember csontjából. Nem bírtam tovább három évnél!
– De hogyan jutottál el ilyen messze?
– Csak éjjel mozogtam. Térképem és iránytű nélkül, annyit tudtam csak, hogy dél felé kell mennem.
– De ha nem sikerül, mit kezdenél mondjuk Kínában?
– Nem tudom doktor úr, nem gondoltam én ilyen mélységekig át ezt, csak annyit, hogy valahogy ki kell jutnom innen. A nappalokat, elhagyott kalyibákban, vagy csak úgy, az avarba beásva magam a hó alatt, húztam át. Aztán jött ez a sérülés a lábamon, egy drót végig karcolta. Olyan ami százszor megesik egy emberrel és
elfertőződött. Muszály volt bekéredzkednem egy paraszt családhoz. Igen rendesek voltak, de nagyon féltek. Egy hét után tudatták velem, ha nem akarom, hogy megöljék őket, kénytelenek jelenteni, hogy hadifogoly szökevényt találtak. Olyan állapotban voltam, hogy már szinte kérni akartam ezt. Hát így hoztak ide, s lám végre anyanyelvemen szólhatok a doktor úrhoz.
– Nem biztatlak a lábaddal, de nem amputálom az biztos. Fájni fog, nincs gyógyszer, nincs érzéstelenítő, semmi nincs ebben a nagy néphatalmi -tudom is én hogy nevezik magukat-, országban. A kezelést magam fogom végezni. Felvágom a sebet, kitakarítom és feltöltöm kristálycukorral.
– Ehhez én nem értek doktor úr. Ha úgy gondolja, az segít, ám tegye. Nem szeretném a lábam elveszíteni, bár sokszor gondoltam, hogy otthon féllábbal is jobb lenne, mint itt idegenben, azzal a tudattal, hogy talán sosem kerülök haza.
– Fiatal vagy, ne beszélj ostobaságokat! Ha hazakerülsz mit kezdenél nyomorékként? A hadisegély semmire nem elég. Nem lenne családod, senkid és semmid!
– Így sincs doktor úr!
– Még lehet! Azt nem mondom, hogy lesz, de jó esélyed van rá.
Liedman doktor tartotta a szavát. Nem használta feleslegesen a szikéjét másra, mint takarításra és kristálycukros feltöltésre. A beteg meggyógyult, igaz, fél évbe telt, mire a lába megint láb kinézetű lett, de jobb egy rossz láb a semmilyennél.
Arról Liedman csendesen és okosan gondoskodott, hogy semmiféle bírósági eljárás ne indulhasson honfitársa ellen. Gyógyulása után nem tudta megakadályozni, hogy ugyanabba a kellemes, kies üdülőtelepre meghatározatlan hosszúságú időtartamra vissza ne szállítsák. Ez jobban fájt az érzéstelenítés nélküli napi sebtakarításnál.
Nyomott hangulatban, a visszainduláskor egy dolgot fogadott meg magának, soha nem alacsonyodik le a „szalonnások” szintjére. Hogy kik voltak a szalonnások? Ahhoz kérem gyomor kell! Ők a túlélésnek azt a mindenároni formáját választották, hogy az összes, általuk még fogyaszthatónak minősített emberi végtermék minden grammját, méltatlanul lealacsonyodva tömték magukba a túlélésért. Ezt be is tartotta.
Még két évet nyomott le egy olyan bűnért, amit nem ő követett el, majd hat hetes „ingyen vonatoztatással” -valami jellegzetesen a nagyok által, kicsik feje felett hozott döntés értelmében-, nem teljesen halottként,
negyven kilósan hazakerült.
Liedman doktor nevét soha nem felejtette el. Csoda tudja, hogy felépülése után, mikorra ismét lábra kapott, családot alapítva, hogy nem lett neurotikus, mint későbbi nemzedékek csemetéi sokkal kevesebbtől.
Kiegyensúlyozott, harmónikus életet élt. Előrehaladott öregkorban békésen távozott az örök hazába.
Legutóbbi módosítás: 2010.10.30. @ 10:49 :: Boér Péter Pál
