Elhittem, mert hinni akartam –
holt betűkben, halott szavakban
azt, ami nem is volt része,
de belehittem minden igébe,
s nem érdekelt, hogy lelked kész-e,
nem kérdeztem, hogy jönni félsz-e,
csak elhívtalak,
azt remélve, hogy új alak
teremthető egy félálomból,
de hiába szólt a fohász,
hiányzott valami kovász,
a genezis lám, nem újrázható,
a mindenség sem mindenható,
zárt terek vonzását nem lehet
kikerülni, a terheket
nincs mód elhagyni, s hiába
lenne szabad gyököd a világra,
szoros kötések nem jeleznek,
laza hatások talán lesznek,
de nem húzhatsz másik páncélinget,
az utadra hintett
jancsiszögek úgyis felsebeznek,
és koptatják az idegszálakat,
míg körbefolyik örvényes áramlat.
Elhittem, mert hinni akartam –
de már tudom, hogy amit magamban
létezni véltem, a vágyó képzetek
nem voltak valók, csak a képzelet
elvarázsolt kastélyában jártam,
és csodával rokon hatást kívántam,
hogy Ádámként varázsoljon a vágyam,
s legyen műhelyem egy sajátos Éden,
és teremtsek egy új Évát a létben,
aki nem a bordámból bújt elő,
de saját jogán lenne a teremtő
megújított alkotása,
a réginek nem a klónos mása,
de új világ újított varázsa.
Elhittem, naiv képzelet
ütött reám egy vízjelet,
kihunyt csillagok halott fénye,
halott csillagok kihunyt léte,
ez maradt, s még lehet hitem –
ha elfelejtem, amiben hittem,
holt betűkben és halott szavakban
eltemetett elnémult dalban,
sápadtra fogyott egykori fényben –
de már sosem, te sem és én sem.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 11:56 :: Bonifert Ádám
