Istenigazából magadra maradtál, és most nyomaszt az egyedüllét —, viszont lelked még teljesen ép, bár kiéhezett —, de instant bálványistent sohasem fogyasztanál.
Meggyötört életed egyik szeles, viharos és sötét éjszakáján — egyszer csak váratlanul zörget valaki, s az amúgy is szokatlan-riasztó és boldogtalan álmaidból felzavar —, nyisd ki, nyisd ki(!), düledező és már-már romokban heverő lelki hajlékod bejáratának ajtaját —, de nem teszed, hiszen annál mégiscsak több az eszed, hogy ismeretlen idegent beengedj —, s az éjnek idején ráadásul…
Talán a nap sem kel fel e reggelen – fut át fejedben, s különben nem is engednél be senkit sem viharvert életedbe. Megszoktad.
Minél jobban igyekeznél távol tartani magadtól ez idegent —, ugyanakkor azon veszed észre magad, hogy valamiképpen mégiscsak betört szobádba — a nem kívánt magány, s nem távozna és ott vagy vele (f)elkészületlenül négyszemközt — majd megszólal.
— Be kell látnod, és végre szembe kell nézned a ténnyel — ami igen nagyon fájó —, de már nem vagy fent a csúcson, s hiába is friss és kiszellőztetve lakásod —, ha már a napfény nem süt be szobáid ablakain, miközben kamarád pókjainak is van társuk!
Lásd be kérlek, már nem is vagy egyedül. Fogadj el, hiszen csupán egy felemelő érzés vagyok.
Ha be- és elfogadsz, úgy mostantól tiéd lehetek. Megszerethetsz.
Ne várakoztass mindhiába, különben is kezemben van már névre szólóan —, a lakás kiutalási határozat.
Parádfürdő (Tündérkert) — 2010. szept. 10. —_—
Legutóbbi módosítás: 2010.10.29. @ 10:49 :: Bősze Emil Miklós