Az ?sz illata, színei, h?s leveg?je, de még melenget? napsugara csábít, kivágyni a szabadba.
Már két órája is elmúlt, hogy a hajnal els? vörösl?, pislákoló sugarai beragyogták a keleti égboltot; áttörve azt a sejtelmesen vékony ködtakarót, amit még az alkony húzott egy keskeny erd?sávról, a rét és a kertek fölé. Háztet?kön és a talajszinten is látszik már, a tél fagyos lehelete. Lent, szinte semmib?l emelkedve, halmok középr?l gurulnak rögök, betakarva lóhere leveleit és üde-zöld f?szálakat.
Barna dombocskák jelzik: a föld alatt sem pihen az élet. Lárvákat, gilisztát keresve, vakondok ássa megannyi járatát, apróbb-nagyobb bosszúságot okozva, léte hozadékával. Megmutatkozik egy másik világ, látható dimenzióba tágítva felesleges terhét; az akadályt, remélt céljai elérésének gátját. Néhány lóherevirág kandikál kimagasodva, túl az árnyék takarta deres f?szálak sz?nyegén, de ahová már elért a fény, harmattá olvadt csillogó cseppjei maradtak az éj h?vösének… és csak ülök a hintán, se el?re, se hátra… Harapok egyet az ?sz, nyarat idéz? ízeib?l; napsugár melenget? simogatása s egy jonatán lédús zamata átjárják érzékeim. A következ? falatnál, az alma reccsenése visszazökkent.
Mára sem kaptam munkát „ráérek szemlél?dni”, de hová toljam a tornyosuló gondokat.
(2010. október 12.)
Legutóbbi módosítás: 2010.10.24. @ 09:57 :: Cseri János
