Október 24. szerda, délelőtt 11 óra. Ijedt arcú diákszövetségi aktivista jön be a tanterembe előadás közben. Elnézést se kér.
— Elvtársak, Magyarországon győzött az ellenforradalom! — kiáltotta.
Döbbent csend lett. A szívekben reménysugarak ébredeztek a „győzött” szó hallatán, de hamar elhamvadtak.
Nagygyűlést hívott össze gyorsan a hatalom. Magyarázták, hogy milyen súlyos következményekkel jár a szocialista táborra nézve ez az esemény. Úgy mondták, hogy „magyarországi sajnálatos események”. (Később lett belőle OSE: Októberi sajnálatos események.) Estére szimpátia összejövetelt terveztünk a temetőben a Bolyai sírnál. Az utolsó percben, aztán lefújták. Szerencsére, mert a Securitate emberei ott ólálkodtak a temető körül. Magam is láttam őket, mikor arra csellengtem.
Az elkövetkező napokban izgatottan hallgattuk a híreket a rádióból. Sokan kitették a készülékeiket az ablakba, hogy a jövő-menők hallhassák. A Kossuth rádióban egyfolytában az Egmont-nyitány szólt (azóta is ez a zene ötvenhatra emlékeztet), csak a híreket mondták be időnként. Megállni nem volt szabad. Csoportosulni sem. Hallottuk, hogy letartóztatások voltak a városban. Hamar szertefoszlottak titkos reményeink…
Sovány eredményként könyvelhettük el, hogy a menzán látványosan megjavult a koszt… Továbbfolyt a tanítás, a tanulás. És mi diákok megtanultunk — félni. Telt az idő, de a lelket bénító félelem megmaradt. Pislákoló halvány remény lángocskák a szívek mélyén még maradtak, hátha nem lesz itt megtorlás.
Megtorlás miért?
A ki sem mondott szavakért?
A bizalmas körben elsuttogott vágyakért?
A szabadság iránti néma sóvárgásért?
Testvéreink sorsán való aggódásainkért?
Együtt érző gondolatainkért?
Aztán robbant!
Jött a látványos színjáték:
Egyetemi nagygyűlésen a besúgók, feljelentők szavaira hivatkozva kipellengérezték, kicsúfolták, megszégyenítették társainkat és nagy csindadrattával „eltávolították”, azaz kirúgták őket az egyetemről…
Az egyetemi élet ezután is tovább folyt. A rettegés is. Mi lesz még?
A forradalom egyéves évfordulója idején, Marosvásárhelyen „értelmiségi gyűlést” szerveznek Csupor Lajos, a tartományi pártbizottság első titkárának vezetésével. A gyűlésen sokan felszólaltak, egyengetve politikai karrierjüket. Sok tehetségtelen, kisstílű politikai konjunktúra lovag arcpirító módon kritizálta, sértegette szeretve tisztelt professzorainkat: Mátyás Mátyást, Lőrincz Ernő Andrást, Kótay Pált, és másokat. Szavaik mélyén meg lehetett hallani a félelem nyüszítését: nehogy Romániában, Erdélyben is bekövetkezzen egy ötvenhat.
*
A hatalomban tobzódók cirkuszi mutatványa került itt megrendezésre. A Kultúr Palota épületében szervezett nagygyűlésen jelen volt Alexandru Moghioros (Mogyorós Sándor), a Román Munkás Párt Központi Vezetőségének tagja is.
Koholt vádakkal pellengérezték ki tanárainkat, társainkat.
A legkisebb félreértés, félrehallás, egy rossz vicc, féltékenység, harag elég volt, hogy megvádoljanak.
A gyűlést vezető Moghioros elvtárs beszédében, viselkedésében száz százalékig megvalósította a pszichopata elmebeteg minden ismérvét. Nem túlzok: úgy viselkedett, mint egy cezaromániás, szkizoid személy. Mindenki szavába belevágott, a mondottakat kiforgatta, félreértelmezte, csak az volt helyes, amit ö mondott. Kiabált, fenyegetőzött.
Egyenként szólították felszólalásra a megvádoltakat. Megalázó tetemrehívás. Egyik ártatlan áldozat volt Sz. László, akinek az volt a „bűne”, hogy azt mondta volna: „tapsolunk a saját temetésünkhöz”. Amikor ezt a kijelentést tette a klinikán, csak hárman voltak. Valaki mégis „befújta”. A plénum előtt kellett magyarázkodjon, mentegesse magát, hogy ez csak egy közmondás és nem a magyar tannyelvű egyetem megszüntetésére utal. Persze nem hittek neki, fel is mentették egyetemi tanársegédi állásából.
A fővádlottak egyike Kóródy tanár úr, aki az egyetemi kórust szervezte, irányította. Sok sikeres fellépés volt neki köszönhető. Diákjai rajongtak érte. Ez is bűn? Megvádolták, hogy irredenta, soviniszta magatartása (próba után elénekelték a székely himnuszt) káros hatást gyakorolt az ifjúságra, hogy pártellenes, hogy bujtogat.
Felszólalásában, arra hivatkozott, hogy az életét, és munkáját az ifjúságnak szentelte, mindent az ifjúságért tett. Égő tekintettel nézett végig hallgatóságán, és felcsattant a taps! Hátborzongató, félelmetes helyzet volt. Néztem, vajon belénk lőnek a szekusok? Minden sor végén ott ültek a pókerarcú emberek.
Aztán csend lett. Nagy csend. Ebbe a csendbe dörrent bele Moghioros elvtárs hangja „ez provokáció!”
A tanár urat kivezették a teremből és még abban a percben, letartoztatták.
A gyűlés vezetője kihívatta a sorok közül P. Andrást, a hallgatói párt alapszervezet titkárát. Azt kérdezte szomorú hangon: „fiam te is tapsoltál?” „Igen — válaszolta — a demagógia megtévesztett!”
Ez év nyarán Bukarestbe voltam több évfolyamtársammal nyári gyakorlaton a Viting kórházban. Többek között egy szombatesti diákbálra hívtak a bukaresti orvostanhallgatók. Néhányan nem mentünk el, részben azért, mert nem nagyon tudtunk románul, meg nem is voltunk anyagilag olyan helyzetben hogy rendesen kiöltözhessünk. A gyűlésen ez is szóba került, olyan címkével, hogy soviniszta-nacionalista magatartásunk miatt maradtunk távol a román diákok által szervezett báltól. Velünk együtt gyakornokoskodó kolleganőnk volt a felszólaló és név szerint felsorolta a megvádolt diákokat. Az én nevem is elhangzott. Harag és félelem kavargott bennem. Néztem, nem szakad-e rám a mennyezet, a sor végén ülő blazírt alak nem ugrik-e fel, hogy kirángasson a székből? Semmi sem történt, csak a gyűlés vezetője ismételgette: „nem jön senki a megszólítottak közül önkritikát gyakorolni?” Na hiszen önkritika! Egyenlő az öngyilkossággal. Minden szavadat kiforgatják, félremagyarázzák, ellened fordítják. Senki sem jelentkezet. Szerencsénkre békén hagytak. Voltak súlyosabb „bűnök” is terítéken, mint egy elbliccelt diákbál…
*
(Fél év múlva Kádár János Marosvásárhelyi látogatásán kijelenti, hogy nem tart igényt az erdélyi magyarságra. A kisebbségi kérdés Románia belügye. Szabad a gazda!)
Legutóbbi módosítás: 2010.10.22. @ 10:42 :: dr Bige Szabolcs-