valahogy sok volt már minden:
te, barátok, négy gyerekem,
munka, na és magam, igen
magamból volt már elegem
mennem kellett gyorsan, gyorsan,
lelkem szökni most nem volt rest,
félrenéztem hát cinkosan,
de jött velem e lomha test
baktattunk ketten, én meg én
a Duna parton – hol máshol? –
kiskocsma terasz jött elém,
akkor ez kellett Mohácsból
‘hogy beültem nem én voltam,
vagy én, csak nem úgy mint eddig,
nem volt jöv?m, nem volt múltam,
nem hiányzott semmi, senkik
cigányt kértem, hozzá ubit
– kovászos, mint anyám szokta –
sört, reméltem kicsit butít,
(eddig nem vágytam ászokra)
jó volt, istenemre, jó volt,
a teraszon ült egy senki,
falatozott, néha kortyolt,
a nihil ‘mi körbelengi
fizettem és mindez elmúlt,
magamra öltöttem magam,
régi énem félve bámult
míg dúdoltam: tadam … tadam …
akkor volt egy délutánom,
– történetét nem ismered -,
ne haragudj, ma sem bánom:
boldog voltam, és nem veled