Közel tíz éve már, hogy babusgatok egy cseresznyefát. A testvérei emelet-magasak, évek óta roskadoznak a gyümölcsök súlya alatt. Annak idején mikor megvásároltuk őket, sajnos kicsit elszámítottuk magunkat. Abban a sorban, ahová telepítettünk csak hat darab fa fért el. Egy fölösleges lett. Persze, először a legszebb, legerősebb csemetéket ültettük, ezt a szegény kis fácskát mindig félre raktuk. És megmaradt.
Úgy döntöttünk, közel ültetjük a házhoz, ott minden nap kaphat vizet, hátha megerősödik, és utoléri a többit. Így is történt.
De míg a többi fa a gyümölcsösben szépen növekedett, ezt a kis szerencsétlent minden évben baleset érte. Első évben valamelyik kutyánk lerágta az ágait. Na, szépen visszametszettük, reménykedtünk, talán erősebb lesz. Igyekezett a kicsi drága, láttam én, de jött a következő tavasz, megint lerágta valamelyik eb, de most a vékonyka törzse is megsérült. A sebet rendbetettük, vártuk az őszt, hátha jön rajta valahol egy kis hajtás. Nagyon élni akart. És lám a seb alatt két picike levél kezdett el növekedni.
Valamit kezdenem kellett a kutyáimmal, mert persze az nem derült ki soha, melyik volt a ludas. Egy régi seprűmmel nagy néha fegyelmeztem őket. Persze, csak amikor már a hajam szála is égnek állt, olyan rosszak voltak. És mindig csak én, mert a drága gazdi csak enni adott nekik. Meg nagy néha egy „ejnye-ejnye”, és kész.
Nos ettől a seprűtől viszont féltek, így szépen kitaláltam, leásom a nyelénél fogva a kis fa mellé. Talán majd megvédi.
Hát ez nagyon jó ötletnek bizonyult, mert következő tavasszal a fácska megmenekült. A kutyáim a közelébe sem mentek, a seprű pedig büszkén feszített… hisz ő volt a testőr.
Nyár végére három gyönyörű ágacska született. Annyira szabályosan, szépen ölelték körül a vékony törzsecskét, mintha meg akarnák védeni. Szabályos kis korona, fényes zöld levelekkel. Nagyon boldog voltam, hiszen végre elengedhettem pici csemetém kezecskéjét.
De sajnos korai volt az öröm. A vékony kis törzs nem tudta megtartani a koronát. Egy kegyetlen vihar, kettétörte, a seprű–testőr nem tudta megvédeni.
Ott térdeltem előtte és sirattam. A párom ásóval a kezében közeledett, és később mesélte olyan csúnyán néztem rá, hogy szó nélkül visszavonulót fújt.
Pedig én is úgy éreztem, hogy most már vége. Ezt nem fogja kibírni. Csak nem volt szívem kiásni. Hiszen annyit küzdött, hihetetlen de érezni lehetett, mennyire élni akar. A sebét azért még szépen megtisztítottam, betekertem fehér gyolccsal. Télen sokszor tévedt rá a szemem, de nem reménykedtem. Csak azt fogadtam meg, itt nem lesz cseresznyefa. Soha. Majd ültetek egy rózsabokrot és Cseresznye lesz a neve. Az ő emlékére.
Aztán megint megérkezett a tavasz. Végeztük a megszokott munkáinkat, de a kicsi csonk kiásását egyre halogattuk. Meg vitáztunk, mert a párom másik fát akart, én meg ugye…
Már bőven bennjártunk a nyárban, estefelé a füvet kezdtem locsolni, amikor a szemem megakadt a száraz kis csonkon. Még mindig be volt bugyolálva a törés helye, de mintha nagyobb lenne. Valami van alatta. Hát ez nem igaz, még valami bogár is beleköltözött – gondoltam és kezdtem letekerni a gyolcsot.
Elkerekedett szemmel, boldogan láttam, nem, nem bogár. Egy picike ágacska kezdett el növekedni, közvetlenül a törés alatt. Nem tudom elmondani, mennyire boldog voltam.
Következő évben, már látni lehetett, a törzse nem lesz egyenes, soha. Hátralévő életében lesz benne egy törés, talán azért, hogy mindig emlékezzünk arra a hihetetlen küzdelemre, amit az életéért vívott. Mert ettől kezdve senki és semmi nem tudott ártani neki. Utol ugyan nem érte a társait, de nála szebb és formásabb fa nincs a környéken. És olyan finom cseresznye sem. Nagyszemű, mézédes és rengeteg. Minden évben. A törzse nem nőtt nagyra, a legalsó ága olyan másfél méterre van a földtől. Így aztán a koronáját tavasszal, nagy gondossággal igazgatjuk.
Emlékszem néhány évvel ezelőtt, amikor még elértem a legfelső ágát, kötöttem rá egy aranyszélű, piros szalagot. Ajándékul. Mert akkor kaptunk tőle először gyümölcsöt. Meg persze a madarak ellen is. Ne csipkedjék. Még tavaly ősszel is láttam lobogni a szalagot, és még mindig piros volt. Aztán télen, valamikor egy jeges szél letépte.
Mint mindig, most is ő virágzik először. Persze nem tudom megállni, naponta megsimogatom, virágait nézegetem, és nagyon büszke vagyok rá. A metszésen már régen túl vagyunk, a sérült, esetleg beteg ágaktól megszabadítottuk. De egyik reggel valamin megakadt a szemem. Egy ágacskán. Tavaly születhetett valamikor, mert már két vékony, karocskája is van. De látom száraz. Az nem lehet, hogy Apó nem vette észre, hiszen mindig nagyon figyeli a beteg ágakat.
Aztán mikor közelebbről vizsgálom, akkor veszem észre, pár hete még élt. Hiszen rajta vannak a levélbölcsők és bizony néhány virág rügyecske is. De már mind halottak. Vajon mi történhetett. Sajnos előfordul ilyesmi, már volt rá példa. Nincs más megoldás, megyek a metszőollóért, le kell vágnom. A többi ág érdekében.
Aztán meglátok valami szokatlant. Közvetlenül, a halott ágacska alján egy csokor cseresznye virágot. Igen csokor, mert vannak vagy öten. A halottnak hitt ág utolsó centiméterén. Ott ahol annak idején megszületett, az anyaág tövében.
És én rögtön tudtam, ez az ágacska nem csak egyszerűen elszáradt. Nem. Feláldozta magát. Ezért az életerős, csodálatos kis virágcsokorért. Szinte biztos, hogy mindegyikből cseresznye lesz, hisz tavaly is találtunk számtalan ilyen kis kupacot. Négy–öt cseresznyét egy csokorban. Az elszáradt ágacskán pedig, egy-egy virág növekedett csupán. Az ágacska tudhatta, nem sok esélye van ezeknek a kicsiknek arra, hogy gyümölcsé változzanak. Hisz lenti testvéreik sokkal erősebbek, az éltető nedvességet valószínű ők kapnák. Ha mégis jutna egy–egy csepp az ág végén csücsülőknek, az nem volna elég semmire.
Az ágacska döntött tehát. Szép csöndesen elszáradt, feláldozva magát és néhány rügyecskét.
A tökéletes gyümölcs érdekében. Csak így történhetett. Nem akarok arra gondolni, hogy azok a tökéletes virágok alattomosan elzárták az éltető nedv útját. Önző módon nem gondolva testvéreikre. Ez a csodálatos fa ezt soha nem engedné.
Nagyon óvatosan, pár centivel a virágkupac fölött levágtam ezt a kis hőst. Itt van velem, hiszen nem dobhatom el, még holtában is gyönyörű.
És méltó gyermeke a mindent túlélő cseresznyefánknak.
Legutóbbi módosítás: 2010.10.25. @ 16:25 :: Gazsi Anna