Lassú lépt? délután
bólogat az ?sz után,
elmerengve ballagok
– most reátok gondolok –
itt belül oly eleven
lejátszódik életem:
mind, ki fontos volt – igen –
már csak emlékkép nekem,
elt?ntek (tán nem is voltak)
csak álmomban nem oly holtak.
Párom, édes kedvesem,
fölötted csak f? terem,
édesapám drága lelke
itt dobog h?l? szívembe’,
nagymamám, s mindaz ki még
derítette életét, annak,
aki egykor voltam,
tenyeremben színes múltam
szorongatom: ‘el ne rebbenj,
emlékeim pilléje!
itt a helyed örökre!’
Kezemben pár szál virág,
fejem fölött száraz ág,
kopár ujja nyúl utánam
– jelet rajzol lelkemen –
gallyak között bú terem,
lassanként megérkezem,
virágomat elhelyezem
(belecsempésztem a szívem)
gyertyát gyújtok – égi lángot
– ragyogja be a világot –
érezzétek: értetek
égnek most a mécsesek!
A nap immár lemerült,
körém sötétség feszült,
azaz nincsen teljes sötét:
pici lángok itt szerteszét,
apró fények milliárdja
integet az éjszakába,
visszacsillan éj palástja,
csillagokkal így üzen,
pislog égi réteken
már csak álmaimban szóltok
bennem itt él édes hangtok’
nyugodjatok! én most megyek…
(de csokromba jól elrejtve
szívem itt hagyom veletek)
