ahogy csempe bögrédből szürcsölted a tejet,
cserepes ajkadra símultak a kortyok,
és szótlanra tűrted a görcsöt
fel – le vánszorgó karodban
bénult árnyékod néztem a falon,
hajad illata fölé hajolt a nap,
villant a vaku, és zsebünkbe gyűrtük
beteg lehelettel a negatívokat:
Te percekre szabadult marionett – árnyként
nézed a zsinórt a lét felett,
én veszett lépcsőkön tolom
kerekesszékedben a lelkemet
Legutóbbi módosítás: 2010.10.10. @ 09:07 :: Horváth Melinda