Egy csepp esik le az üde napvilágról,
lepárlik a tükör, petyhüdt kezem hajcsomót
göngyöl, felkunkorodik,
engedetlen teremtés,
védtelen,
mint a szélben bolygatott kendő,
ráhajlik torkom redőzetének lágy fodrára,
a vibráló levegő-erő szétmarcangolja,
s nem lesz más belőle, mint gyűrött arcú rongy.
Dallamra fognám rekedtes hangom,
megrezegnek a hangszálak,
krahácsolok,
valahogy elbújtak a szavak ajkam kapualján,
vagy bújócskázásnál meglettek,
susogó bokrok elárulnak,
csitt, jobb a síri csend!
Levetődöm az ágyamra,
behunyom száraz szemeimet,
a légüres tér magára hagyott,
így van ez rendjén.
Serkennek az együtt töltött fűszál-percek,
rövidek, gyorsak, serények, megállnak a növésben,
kiégésük lehetetlen.
Akkor miért hiszem, kell itt még lennie valaminek,
balsejtelemnek, mi beárnyékolja
sugárzó gondoskodásom eltékozolt sugallatát?
Nem érzem úgy, ha a közelemben tudhatlak,
olyan ritkán vagy velem,
hozzád hív a visszasuhanás,
elönt találkozásunk izgalma;
kihűlt tea önti belém a kétségek cseppjét,
eggyé válását, a gőze
kioltja utolsó csepp vérem nem-létezését,
s lelketlen lelkemig issza,
bennünk cseperedik az Egész:
mi te vagy, vagyok én;
embriója.
Legutóbbi módosítás: 2010.10.18. @ 09:52 :: Horváth Nóra
