Az érték meglapuló kavics…
Sötét kabátzsebben matatsz,
rávilágítasz lelked fényesebbik felével,
nincs árnyékolva,
az orrod fintorog,
a vágy földhözragadt életérzésére.
Az érték meglapuló kavics,
hajolj le érte,
nehogy sérvet kapj nekem,
nem venném a szívemre.
Kézfejed puha-párnáira hajlítod
érdes ujjaidat,
mély nyomot hagynak,
mint a tegnap sérelméhez tapadó harmat.
Leértékelt, ócska kacat vagy,
a szép viselet nem enged beljebb
a látszat küszöbénél;
lent csücsül a kincs,
a föld megreped,
tátongó messzeség nyílik meg.
Levegő fagyott,
hideg karomba ágyazom üres-életedet,
megáll a pillanat,
fogcsikorgás töri meg a csendet,
az érték nyugodjék békében,
minden további nélkül,
nélküled.
Legutóbbi módosítás: 2010.10.19. @ 21:14 :: Horváth Nóra