Van egy költőnőnk, aki a tenyerén nyújtja felénk a lelkét.
Csupaszon, minden rezdülését láttatóan. Sokszor feledkeztem már versei világába, s tudtam meg titkait, vettem sorra kincseit. Arra kértem, beszélgessünk egy kicsit… akár kevésbé líraian…
J. M.: Mondj, kérlek, pár mondatot Magadról!
R. J.: A Ruder Jana nevet több mint 20 éve kreáltam. A férjezett és a leánynevemből.
Szeretem. Tükrözi a valódi énemet.
J. M.: Mi a foglalkozásod?
R. J.: Harminckét alkalommal hullatták le leveleiket a fák azóta, hogy a pedagógusi hivatást választva ott vagyok, ahol a legnagyobb szükség van rám. Egyre inkább hiszem, hogy nincsenek véletlenek. Iderendelt a sors, a somogyi dombok közé…
J. M.: Mióta írsz?
R. J.: Már óvodás koromban firkáltam, kitaláltam ezt-azt…, de leginkább énekeltem a szöveget, sokszor csak összefüggéstelen halandzsát…, de boldog voltam tőle.
Később iskolásként az irodalomórákon, a fogalmazások, a dolgozatok megírásánál figyelt fel rám tanárnőm, hogy nem szokványosan írom le a gondolataimat. Verset is korán kezdtem el írni, de, sajnos, nem őriztem meg őket. Néha egy-egy foszlány előbukkan a gondolataimban…
Középiskolásként pályázatokra jelentkeztem, s néhány nevesebb lapban is jelent meg egy-két versem, prózám.
J. M.: Miért kezdtél el írni? Mi inspirál?
R. J.: Nehéz erre válaszolni. Nagyon nehéz. De ha szabad, itt visszanyúlnék kicsit a múltba. Ahhoz, hogy őszintén tudjak a kérdésre felelni, szükségét érzem a történet elmesélésének. Gyermekkoromban, ami nem volt egy szokványos gyermekkor, egészen más utat választottak, jelöltek ki nekem, mint ami a hivatásom lett. Más utat, amibe tulajdonképpen bele is éltem magam. Énekesnőnek, színművésznek készültem. A környezetem látott bennem fantáziát, talán tehetséget is, s én gyermekként hajlottam erre. Otthon éreztem magam a színpadokon… rengeteg helyen énekeltem. Elsősorban magyar népdalokat. De tagja voltam egy könnyűzenei együttesnek is, szövegeket is írtam. Sok mesejátékban és színdarabban játszottam, többek között Csokonai: Az özvegy Karnyóné és a két szeleburdiak c. művének címszerepében is. Ennek megyei bemutatóján részt vett egy ismert rendező, aki megdicsérte az előadásomat. Tehetségesnek titulált, szinte már szerződést ajánlott… ez inspirált, hogy talán meg tudnám állni a helyemet a művészvilágban. Már-már ott tartottam, hogy beadom a jelentkezésemet a Színművészeti Főiskolára. Aztán egy belső hang azt mondta: ne tegyem, mert az a világ, amely ott várna rám, nem nekem való. Hallgattam a belső hangra. Soha sem bántam meg. A másik szerelem felé fordultam, a gyerekek felé. Hivatásom nagyon sokrétű, s közben apró kis magként ültethetem el bennük azt is, amit én a művészetekből átadni képes vagyok.
De amikor az emberben benne van valami… valami, ami ki akar onnan törni, ami feszíti, ami belülről égeti, marja,… az utat tör magának. Így tört utat a sok bennem feszülő érzés, gondolat… írás formájában.
J. M.: Hogyan fogadja a környezeted, hogy írsz? A lakóhelyeden tudnak erről? És a családtagjaid? Támogatnak, kapsz segítséget tőlük?
R. J.: A családom természetesen tudja és támogatja, hogy a munkám mellett írogatok. A fiaim büszkék is rám.
A környezetemben is sokan ismerik az „írói” mivoltomat, mivel meséket dolgoztam át, és magam is alkottam néhányat. Mesedramatizálásaimnak egy részét színpadra is vittem a gyerekekkel. Több mondókát, gyermekverset is írtam. De a neten megjelent írásaimat – azt hiszem – csak kevesen ismerik…
J. M.: Mik a vágyaid? Emberként… Íróként…
R. J.: Nincsenek nagy álmaim, de vannak elképzeléseim: szeretném a munkámat még a nyugdíjazásomig jól ellátni, a munkatársaimmal együtt összhangban dolgozni. Rugalmasan alkalmazkodni az innovatív lehetőségekhez, követelményekhez. Fontos családi szerepet is vállalnék már, ami nem más, mint a nagymama szerep. Titokban kislány unokákról álmodom…
Szeretnék békességben, nyugalomban élni.
J. M.: És az írás?
R. J.: Természetesen az írás mindig is központi kérdés lesz az életemben. Szeretném átdolgozni azt, amit szükségesnek érzek, vagy amivel terveim vannak, befejezni, amit nem tudtam; s megírni mindazt, ami még bennem van… ami még ott szunnyad a mélyben…
Álmodok egy vízpart közeli házról, vagy vízre néző csendes kis szobáról, ahol a feltételek adottak az elmélyüléshez, az íráshoz…
Talán ez az egyik legfontosabb, legnagyobb álmom, ami az írói tevékenységemet illeti. Bár ez a szó, hogy író, nem igazán szól rólam… én inkább csak firkálgató vagyok.
J. M.: Van-e példaképed? Vagy kinek a művészete van rád hatással?
R. J.: Igazából nincsen kiemelt példaképem. Sok író és költő munkássága hatott rám az életem során. Olvastam sokfélét… Ponyvát, krimit és W Shakespeare-t is… Szophoklész-t és Müller Pétert. József Attila költészete elvarázsolt engem. De Babits, Szabó Lőrinc, Nagy Lászlón át Pilinszkyig… s Fekete István, Jókai, Móricz, Reményik Sándor, Márai is, hogy csak a magyarok közül emeljek ki néhányat. Fontosnak tartom azonban elmondani, hogy szelektálok… a klasszikusoknál is, s a kortársirodalomban is… Habár mostanában kicsit elhanyagoltam a valódi, kézzel megtapintható könyveket.
J. M.: Mi a célod az írással?
R. J.: Nincsen kifejezett célom. A magam örömére, terápiaként kezdtem el újra írni hosszú szünet után,… 2007-ben. Először prózát, majd verseket is. Ha másoknak tetszik, ha egy-egy általam közvetített gondolat vagy kép,… esetleg inspirálóan hat, vagy továbbgondolkodásra készteti az olvasót, az nagy örömmel tölt el…
J. M.: Elégedett ember/író vagy?
R. J.: Az ember sosem elégedett… önmagával, mert mindig van mit csiszolgatni… De alapjában véve boldog, szerencsés embernek tartom magam. Az Isten mindig felém nyújtott valamit, ha szomorú, vagy kétségbeesett voltam…
Valamit, vagy valakit küldött… s én bele tudtam kapaszkodni, ami erősítette a hitemet abban, hogy az élet tele van szépséggel…
A természet szeretetével, a zene, a képzőművészet iránti vonzódás örömével, s az emberek felé irányuló pozitív megnyilvánulások lehetőségével ajándékozott meg. Aránylag egészséges ember vagyok, van hivatásom, munkám, két törekvő gyermekem… fejem felett fedél.
S vannak céljaim… álmaim.
J. M.: Mit üzensz a kezdő íróknak, költőknek?
R. J.: Azoknak, akik most kezdik kóstolgatni az írást, üzenem, hogy írni gyönyörűség…
Olvasni csodálatos, felemelő érzés… A kettő együtt pedig öröm. Lehet tanulni az írás fortélyait, és kell is… de alapvetően az a jó, ha az ember azt csiszolja, formálgatja, ami a lélekből érkezik…
Ehhez kell társítani a tanulást, a tapasztalatot, s az igényességet.
J. M.: Mesélj a munkamódszeredről! Van valami kabalád, bogarad, valami kis hókusz-pókusz?
R. J.: Nincsen különösebben munkamódszerem. A csend, a zene, a természet, a festészet… a velem történt, vagy rám hatást gyakorló dolgok… érzések indítanak el bennem valamit. Az egyetlen dolog, ami számomra fontos, hogy egyedül legyek, ha írni, alkotni szeretnék. Ez most nekem nem adatott meg teljesen, de biztosan lesz majd rá lehetőségem…
J. M.: Mi eddigi legnagyobb sikered? Hogyan hatott rád és a további munkásságodra?
R. J.: Nem igazán tudom, hogy mit is nevezhetnék legnagyobb sikernek…
De talán két dolgot megemlítenék. A kisebbik fiam még általános iskolás volt, amikor anyák napi köszöntőre voltam hivatalos. Ha jó emlékszem negyedikes lehetett. Az én versemet szavalta. Nekem. Senki sem tudta, hogy én írtam, még a fiam sem, s az a pedagógus sem, aki a gyermekemnek átadta megtanulásra…
J. M.: Csodálatos érzés lehetett!
R. J.: Mivel sokan könnyeztek ott az anyukák közt, nem tűnt fel, hogy én milyen nagyon meghatódtam.
J. M.: És a másik?
R. J.: A másik eset pedig a közelmúltban esett meg velem, amikor a nevemet a keresőbe írtam. Igen… én azt sikernek könyvelem el, hogy nekem, mint amatőr írogatónak több honlapon, blogokban helyet kapott egy-egy írásom.
S talán az is hatalmas dolog az én egyszerű kis életemben, hogy versemet előadták már. (Legutóbb egyik legkedvesebb írótársam és barátom, Fitó Ica tolmácsolta Kecelen)
J. M.: Kapsz visszajelzést az olvasóidtól? Most nem a kommentekre gondolok…
R. J.: Nem jellemző… bár kerestek már meg e-mailben, telefonon, hogy szeretik, amit én írok, s várnak tőlem új írásokat, illetve egy régóta befejezésre várót… Mostanában keveset publikálok, mert a munkám nagyon lefoglal… s más okai is vannak.
J. M.: Hol olvashatóak a műveid?
R. J.: A Virtus volt az első hely, ahova regisztráltam, amikor a világhálóra való csatlakozás nálunk is megoldást nyert. Ott publikáltam a legtöbbet, igaz, sokat töröltem is onnan, mely írások nagy része teljesen elveszett.
Hálás vagyok a virtusnak, mert sok mindenre megtanított. Hálás a lehetőség miatt is, mert az első lépcsőfok volt, hogy hosszú, két évtizednyi hallgatás után, újra tollat ragadtam, s az önkifejezés lehetőségével élhettem.
Jelenlegi írásaimat, illetve a próbálkozásaimat többnyire a Héttorony, Közkincs, Újkaptár, Litera portálokon, illetve Magyarerőn lehet megtalálni.
De meghívást kaptam az Artpresszóba, Cinkére és a Dunapatrcafén is újra van néhány írásom. Azonban a legtöbb gondolatomat a magam számára létrehozott kis „kunyhó”, a Szirmok tartalmazza. Ide gyűjtögettem össze mindazt, amit képes vagyok magamból kihozni… Itt farigcsálom, törlöm… vagy hagyom meg eredeti formájukban őket. Szeretem a kuckóm csendjét, nyugalmát.
J. M.: Nyomtatásban megjelentél-e?
R. J.: Igen. Néhány antológiában kaptam már helyet. Egy magánkiadásban megjelentetett kötetben is szerepelnek a verseim, az Asszonylélekben, mely közös kötet Fitó Icával, Matos Majával, Radva Julival. Az első kiadásban – melyet Pápay Aranka szerkesztett – vannak verseim. Nagy öröm ez nekem… ez a kötet. Azt az érzést közvetíti, hogy valamit hagyok magam után…
De önálló kötetem még nincsen. Azt hiszem, ennek megvalósítására kevés az esélyem és a lehetőségem.
J. M..:Van versed, amely valamilyen okból kedvesebb, különlegesebb a számodra? (Magam akartam ezzel jönni, de nem tudok választani, annyira rajongok mindért és mindig az a kedvencem, amelyiket olvasom.)
R. J.: Nehezet kérdeztél… nagyon nehezet… mert mindegyik versem, vagy verspróbálkozásom, illetve prózám egy-egy gyermekem. A születésükhöz fűz valami emlék…
De az Anyámért c. versem az, amihez egy kis kálvária is fűződik.
Majdnem gond lett belőle. Bizonyítanom kellett, hogy én írtam.
Szerencsére a Torony Naplójában megvolt az eredeti időpont. (Ezért is hagytam meg ott, a Naplóban is.)
De szeretem az első kis négysorost is, amit a Virtre kerülésem után írtam, talán két hónap múlva…
J. M.: Melyik vers ez?
R. J.: A tavaszi szonáta
Mintha ezzel indult volna valami… valami el… bennem. Ez persze még nem vers… csak valami kis szösszenetféle, amiben ott van egy halom remény… változás… s némi könnycsepp is.
A szívem egy új dalt dédelget,
egy el nem énekelt áriát…
Lelkem kottafüzetéből egy lapot kitéptem –
Neked küldöm, hogy őrizzed tovább.
J. M.: Köszönöm Jana, ezt a nem mindennapi beszélgetést, amelyből mégsem maradt ki a líra:
„Az Isten mindig felém nyújtott valamit, ha szomorú, vagy kétségbeesett voltam…” – mondta Jana. Hozzáteszem, felénk is nyújt valamit, amikor rátalálunk Jana művészetére.
Legutóbbi módosítás: 2010.10.22. @ 16:26 :: Józsa Mara
